Amikor felhasználjuk a természeti erőforrásokat, törődni kell azok védelmével is,
előre látva ennek környezeti és társadalmi költségeit.
XVI. Benedek pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 2010. január 1.
Amikor felhasználjuk a természeti erőforrásokat, törődni kell azok védelmével is,
előre látva ennek környezeti és társadalmi költségeit.
XVI. Benedek pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 2010. január 1.
Az egyoldalas nyomtatható változat (PDF) itt érhető el
Farsangvasárnap (február 7.) vagy hamvazószerda (február 10.)
„Idén nagyböjtben a húsvétra való lelki felkészülés részeként Ferenc pápa Áldott légy enciklikájának szellemében szeretnénk olyan önként vállalható nagyböjti gyakorlatokat is a testvérek figyelmébe ajánlani, melyek nekünk és a körülöttünk élőknek is segíthetnek felfedezni a teremtett világ iránti felelősségünk és istenkapcsolatunk szoros összefüggéseit.
A Szent Negyvennap során hétről hétre igyekeztünk átelmélkedni, milyen célok vezérelhetnek minket életünk különböző területein, és milyen összefüggésben állhatnak ezek a teremtett világ iránti hívő felelősségünkkel. A készületi időszak végére értünk, virágvasárnappal megkezdődik a Nagyhét. Ez az időszak minden egyházi évben a hitünkre, az életünket tápláló legmélyebb misztériumokra való összpontosítás ideje keresztény életünkben, mondhatnánk úgyis: Krisztus tanítványainak éves nagy lelkigyakorlata, Vele megélt esztendőnk „szíve”. Kézenfekvő tehát a lehetőség, hogy feltegyük a kérdést: vannak-e, lehetnek-e célok a hitünkben?
Könnyen megszülethet bennünk a válasz: hogyne lennének, azaz hogyne lenne cél a hitünkben! Egész pontosan egyetlen ilyen van: az üdvösség elérése. Ez olyan magasztosan hangzik, hogy ki merne neki ellent mondani… Ugyanakkor el kell gondolkodtasson bennünket, hogy ha ez így van, akkor miért nem „diadalmenet” minden keresztény élete, miért nem „egyenes vonalú egyenletes mozgás” Isten felé? – mert hát mindannyian tapasztaljuk, hogy azért nem az... És miért vezérelnek sokszor minket jól kitapinthatóan másfajta célok? És ha vannak ilyenek, akkor ezek mindenképpen elvetendők, Krisztus előtt nem állhatnak meg?
Nagyon szeretem a magyar nyelvet, és őszintén örülök, hogy magyarnak születtem. Ez nem pusztán hazaszeretet, hanem a magyar nyelv különlegességének, kifejezésmódon túlmutató voltának tisztelete és ebből fakadó szeretete. Persze e mögött ott áll az a sok millió ember is, akinek köszönhetjük csodálatos nyelvünket. Az a több ezer évnyi fejlődés, aminek során én most e cikket ékesszóló magyar szavakkal leírhatom. Köszönöm nekik ezúton is.
A nyelv megtartó erő, a nyelv az önkifejezés és mások, a másik megértésének eszköze. A másiké, hisz ő a szóban foglalt módon is más, más mint én. Máshogy gondolkodik, máshogy él, máshogy szeret. Másságát nem mindig érezhetem magaménak, ettől nem is mindig tudom őt elfogadni, de sokszor még fogadni sem. Nehezen fogadom őt mindaddig, amíg nem egy a saját létén túlmutató teremtményt látok benne, akire teremtett szépségében csak rácsodálkozni lehet. Ebben a szemlélődésmódban nemcsak az ember maga, hanem cselekedetei is megszépülnek. Minden tette engem is emelni fog. Jelenléte vigasztalni bánatomban, szavai, tanácsai kiutat mutatni tanácstalanságomban, éneke gyönyörködtetni csendem közepette, tette pedig példát adni tehetetlenségemben. E sorok olvasói közül talán most sokan nem hiszik ezt, de nézzük meg, miért.
A cím olvastán esetleg némelyek előtt az égő szemű, már-már az elvakultságig elhivatott zöld aktivista téves képe jelenik meg, akit talán olyannak képzel az olvasó, hogy csak a hasonlóan lobogó aktivisták között érzi jól magát, hogy másféle emberekkel alig tart kapcsolatot. Nos, nem róla akarok szólni, elképzelt emberünk elszigetelődési problémája keveseket érint.
Jóval többen lehetünk azok, akik látva a teremtett világ helyzetét és felelősségünket a teremtés ajándékainak használatában, már tettünk elhatározásokat, változtattunk valamennyit hétköznapjaink, munkánk és ünnepeink megélésének módján. Ezek a lépések – például hogy nem vásároljuk meg azt, ami tetszetős is, futná is rá, de igazából nincs rá szükségünk – távol állnak a közgondolkodás átlagától, vagy attól, amit a média annak állít be, így kockázatosnak érezhetjük nyílt vállalásukat mások előtt. Valljuk be, nem jó érzés, ha azt gondoljuk, hogy csodabogárként könyvelnek el minket, legyintenekránk, és valószínű, hogy kibeszélik furcsaságainkat a hátunk mögött.
Ennek ellenére azt javaslom, hogy valljuk meg meggyőződésünket barátaink, munkatársaink és más, velünk kapcsolatba kerülő ember előtt. Két okom is van, hogy ezt tanácsoljam. Az egyik az, hogy a nyilvános elköteleződés növeli bennünk az elszánást, de ennél fontosabb, hogy meglepően sok megerősítő, pozitív reakcióval találkozhatunk! Egyre több emberben fogalmazódik meg, hogy nem jó, ahogy a világgal bánunk, többen is kényelmetlenül érzik magukat, sőt talán már tesznek is ezt-azt ez ügyben. Ha mi vállaljuk a meggyőződésünket, sok szövetségesre találhatunk, és segítünk a másik embernek is megerősödni a környezettudatosságban.
Ezzel kapcsolatban olyan konkrét célt fogalmazhatunk meg és követhetünk, mint például: a következő hetekben nem hallgatom el a teremtésvédő meggyőződésemet. Sőt, ha mód van arra, hogy a kérkedést elkerülve, de határozott állásfoglalással előhozzam a témát, élek a lehetőséggel.
Az ünnepek különleges napok, megszentelt időszakok, nemcsak átvitt értelemben, hanem sokszor valójában is, és ezek nemcsak a vasárnapok, amelyek számunkra keresztények számára természetes ünnepek, hanem a nemzeti ünnepeink, családi ünnepeink, barátaink ünnepei is, mind, mind lehetőség arra, hogy kiszakadjunk a mindennapokból és megtiszteljük az ünnepet annak ami. Mindegyik ugyan, más- és más jellegű, de néhány dologban biztos, hogy hasonlítanak egymásra, azaz egyaránt van szakrális és profán jellegük és valamilyen kisebb és/ vagy nagyobb közösségben gyakoroljuk. Vannak ünnepeinkben megszentelt percek és vannak élvezetekkel kapcsolatos percek, bár ennek az aránya nem mindegy, de az biztos, hogy sokan igyekszenek nem egyedül eltölteni, de vannak olyan embertársaink akiknek –talán- ez már nem annyira fontos, vagy nincs már bennük elég erő egy közösséghez tartozáshoz.
Legyen – talán – az első cél, hogy törekedjünk arra, hogy mindig közösségben ünnepeljünk. Túlságosan egyszerűnek, „triviálisnak” tűnik, pedig sokan vannak, akik egyrészt egyedül vannak, és közülük néhányan, akik nem is akarnak közösségben lenni, ünnepelni. Ha ismerünk ilyen embertársunkat, ne féljünk őket megpróbálni bevonni. Tudom nem könnyű sem a hívónak, aki befogad a saját közösségébe, sem a meghívottnak. Ismernünk kell a minket körülvevők állapotát, igényeit és tapintatosan közeledni meghívásunkkal. A közösség adhat megoldást akár Ferenc pápa idei Nagyböjt-i üzenetében megfogalmazottakra is „a világméretű önzés és közömbösség” csökkentésére. A közösség nemcsak a lelki megújulást segíti, hanem a különböző felesleges fogyasztás iránti vágyat is csökkenti, aminek bizony több pozitív, teremtésvédő eredménye is lehet. Ferenc pápa üzenete azt tartalmazza, hogy „Isten szeretete töri meg a halálos önmagunkba zárkózást, ami a közömbösség maga, és az egyház ezt a szeretetet a tanítása és a tanúságtétele révén közvetíti. A pápa azt kéri, hogy „A helyi közösségeknek arra kell törekedni, hogy túllépjenek a saját határaikon és kapcsolatba kerüljenek az őt körülvevő társadalommal, benne főként a szegényekkel.” Továbbá ahogy a Vatikáni rádió kommentálja „a pápa azt ajánlja, hogy úgy tekintsünk a másik ember szenvedésére, mint egy felhívásra, mely a megtérésre szólít fel bennünket. Ferenc pápa azt kéri tőlünk, hogy az előttünk álló Nagyböjtöt úgy éljük át, mint a szív átformálásának a folyamatát”.
Életünk egyharmadát a munkahelyünkön töltjük. Ha beleszámítjuk az oda-vissza utazást, a munkahelyi ebédidőt, akkor az arány még nagyobb. A teremtés védelmének erkölcsi parancsa és hitből fakadó igénye tehát nem korlátozza a felelős gondolkodást és cselekvést az otthonunkra, a szűkebb családunkra. A munkahelyen – függetlenül attól, hogy beosztottként, vezetőként, vagy vállalkozóként tevékenykedünk – nagyon sok alkalom adódik, hogy a környezetünkért tehessünk valamit.
Ha valakit az Isten mások irányításának felelősségével ajándékozott meg, akkor ezzel a lehetőséggel számos dologra lehet befolyásunk. A legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, hogy vajon a vállalkozás a közjót, az emberi méltóságot, az emberiség egészének javát szolgálja-e? Ha úgy érezzük, hogy munkahelyünk felesleges, csak az emberi telhetetlenséget kielégítő, vagy a természetet feleslegesen terhelő szolgáltatást vagy terméket nyújt, akkor ideje átgondolni, hogy ez-e az Istentől rendelt hivatásom. Valóban érdemes-e pár napos használat után eltörő, és a szemetesben végző fröccsöntött műanyag vízi pisztolyt, egyszer használatos felfújható matracot, rágógumit, vagy bulvárlapot kínálni embertársainknak? Vajon a hit, a remény, és a szeretet vezérli-e tetteimet a munkahelyen, vagy kettős életet élek – vaskosabb viccek, az adóelkerülés a „munkahelyen” beleférnek, miközben a családban, a templomi közösségben jól nevelt, erkölcsös mintapolgár vagyok?