Ember, (...) a föld, a tenger, az égbolt, a levegő, a vizek és folyók rendelkezésedre állnak: csak használd ezt a teremtett világot, de jól! És ami szép és csodálatos bennük, dicsérd, és dicsőítsd érte a Teremtőt.
Nagy Szent Leó pápa karácsonyi beszédéből (Kr. u. 440–461 között)
szo, 2023-12-23 00:00 
A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal a dubaji klímacsúcs eredményét veszi számba szakértő szerzőnk.
December 13-án, Luca napján, itteni idő szerint dél körül röppentek fel a hírek a klímacsúcs sikeresnek mondható zárásáról. Mind a hivatalos ENSZ-hírek, mind az elemzők határozott sikerként jelentették az események drámai, de pozitív kimenetelét.
Igaz ugyan, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) részes feleinek 28. konferenciája (COP 28) nem ért véget időben, ahogy azt a COP 28 elnöke remélte, „csak” 23 órát késett. A klímacsúcsok szempontjából ez nem is olyan rendkívüli csúszás. És ha figyelembe vesszük, hogy hol álltak a dolgok december 12-én, akkor ez a néhány óra nem is sok ahhoz képest, hogy milyen jelentős lett a sikeres eredmény biztosításához.
„Az ENSZ Éghajlatváltozási Konferenciája (COP28) olyan megállapodással zárult, amely a fosszilis tüzelőanyagok korszakának »végét« jelzi, megalapozza a gyors, igazságos és méltányos átmenetet, amelyet mélyreható kibocsátáscsökkentés és nagyobb mértékű finanszírozás támaszt alá” – olvasható a konferencia honlapján.
Közel 200 részes fél állami vezetői és szakértő tárgyalói Dubajban találkoztak, és döntöttek, hogy még az évtized vége előtt felgyorsítják az éghajlatváltozással kapcsolatos intézkedéseket – azzal az átfogó céllal, hogy a 1,5°C-os globális hőmérsékleti határérték közelében maradjon a felmelegedés.
„Bár Dubajban nem lapoztunk át a fosszilis tüzelőanyagok korszakán, ez az eredmény e korszak végének a kezdetét jelenti – mondta záróbeszédében Simon Stiell, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény főtitkára. – Most minden kormánynak és vállalkozásnak késedelem nélkül valós gazdasági tettekkel kell beváltania azt itt elhangzott ígéreteket.”
p, 2023-12-22 09:57
Lukács evangéliumának elején két, látszólag hasonló kérdést olvashatunk. Az egyiket Zakariás teszi fel és a bukásához vezet, a másikat pedig Mária, ami utat nyit Istennek a megváltás műve megvalósulásához. Ez a két kérdés ma is életünk része. Nem mindegy, hogy melyiket tesszük fel, és egész bolygónk számára létfontosságú, hogy a feltett kérdésre hogyan válaszolunk.
Zakariásról és feleségéről, Erzsébetről azt olvashatjuk Lukács evangéliuma elején, hogy „mindketten igazak voltak Isten előtt, feddhetetlenül éltek az Úrnak minden parancsa és rendelése szerint” (Lk 1,6). Szeretnénk mi ilyen dicséretet kapni – és mégis, amikor az angyal megjelenik neki és hírül adja, hogy fia fog születni (Keresztelő János), akkor Zakariás azt kérdezi: „Miből tudhatom meg mindezt? Hiszen már öreg vagyok és feleségem is éltesebb korú” (Lk 1, 18). Zakariás tiszta életű ember, mégsem tud hinni ‒ még egy természetfeletti kinyilatkoztatás után sem ‒ Istennek. Még mindig újabb bizonyítékot, megerősítést akar! Nem tudja elképzelni azt a jövőt, amiben neki még gyermeke születhet ‒ hiszen az ellene mond minden tapasztalatának ‒, ezért megnémul és kirekesztődik az együtt várakozás öröméből.
Hasonló, és mégis egészen más Mária kérdése, az angyali üzenet után: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,34) Mária nem újabb jelet kér, hanem érteni akarja, mi és hogyan fog történni, az angyal pedig készségesen válaszol: „A Szentlélek száll rád…” (Lk 1,35) – a Szűzanya pedig megérti, elfogadja és igent mond rá…
Napjainkban, amikor már olyan nyilvánvaló, hogy életmódunk válságba sodorta az egész teremtett világot, sokan még mindig újabb és újabb bizonyítékot követelnek: miből tudhatom ezt? Ha száz tanulmányt írtak a globális felmelegedésről, ő a százegyediket is követeli, hogy addig se kelljen döntést hoznia és életmódján változtatnia. Ha feketén-fehéren bebizonyítják a fajok kipusztulását, ő további adatokat kér, mert érdekei ellen való, hogy elismerje a tények igazát. Mindig egy újabb kérdés, egy újabb jel, hogy húzhassuk az időt, hogy folytathassuk filléres vagy milliárdos vállalkozásunkat, elrepülhessünk repülővel a világ végére és ott műanyag szívószállal ihassuk koktélunkat. Hogy ne kelljen kiszállni az autóból, ne kelljen pénzt áldozni kényelmetlen dolgokra, hogy maradhasson minden a régiben…
Mi azonban nem vagyunk hitetlenek, hogy még mindig ezt a kérdést szajkózzuk. Tudjuk és hisszük, hogy az emberi történelem talán eddigi legnagyobb válságát, globális válságát éljük. Azt is hisszük azonban, hogy nem szükségszerű, hogy ez a teljes összeomláshoz vezessen. Hisszük, hogy Isten is azt akarja, hogy kiutat találjunk, és ezért azt a kérdést kell feltennünk Istennek és önmagunknak, közösségeinknek és államainknak: Hogyan lesz ez lehetséges? Mit kell tennünk ahhoz, hogy mérsékelni, majd megszüntetni tudjuk a válságot előidéző folyamatokat? Mit kell tennünk nekünk személyesen, mit kell tennünk a családjainkban, közösségeinkben, egyházunkban, hazánkban és a nemzetek között?
A Szentlélek pedig leszállt és leszáll, hiszen Ő már régóta azon dolgozik, hogy felismerjük a bajt, kutassuk a megoldásokat és elfogadjuk azokat. Szükségünk is van a Szentlélek erejére, mert az emberi erőnk olykor még ahhoz is kevés, hogy a saját kis lemondásainkat megtegyük egy fegyelmezettebb, tisztább élet felé. Az Evangélium azonban nem hagy kétséget afelől, hogy mindez lehetséges. Egykor, a legnagyobb sötétség idején, amikor a római császár istenként imádtatta magát, egy kis poros faluban megszületik Isten Fia, és győzelemre viszi Isten ügyét. Ma pedig sok-sok kis faluban és városban, poros szívekben születhet újjá a remény, a mostani nagy sötétség idején, hogy lehetséges visszatalálni a béke, a kiengesztelődés és szeretet útjára. Lehetséges kiengesztelődni Istennel, egymással és az egész teremtett világgal.
Hogyan lehetséges mindez?
Már csak ezt kell megmutatnunk, az emberek elé élnünk.
Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
v, 2023-12-17 10:07
A Szentírás tanúsága szerint kétszer tör be a Világosság nagy erővel a világba: Először a teremtés legelején, másodszor pedig Jézus Krisztus megjelenésekor. Ez utóbbiról tesz tanúságot János, akinek beszédes neve azt jelenti: Isten kegyelmes, megkegyelmezett. Ez az igazság, még akkor is, ha Istennek ez az átvilágító, újjáteremtő kegyelme nagyon kellemetlen igazságokat világít meg életünk sötétségében.
A Teremtés könyvének legelején olvassuk: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.
És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől...” (Ter 1,1-5) A puszta, sötét és üres hely felett lebeg a Szentlélek, az Élet Lelke, hogy elválassza a világosságot a sötétségtől, ami nélkülözhetetlen a földi – testi és lelki ‒ élet kibontakozásához. Ha pedig ma olvassuk a figyelmeztető írásokat a fajok kihalásáról, ökoszisztémák felborulásáról, elsivatagosodásról és globális felmelegedésről, akkor könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy földünk kezd újra pusztává, sötétté és üressé válni. Milyen nagy szükségünk van arra, hogy a Szentlélek megvilágosító, megtermékenyítő ereje újra átjárjon minket!
Hogy azonban ne veszítsük el reményünket, ezt olvassuk adventi várakozásunk harmadik hetének vasárnapján: „Föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról.” (Jn 1,6-8)
A Világosság maga Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, aki eljött, hogy helyreállítson mindent. Helyreállítsa az Isten és ember közötti megbomlott szeretetkapcsolatot, helyreállítsa az emberek közötti szeretetkapcsolatot és helyreállítása az emberek és a teremtett világ közötti szeretetkapcsolatot is, hogy az ember betölthesse eredeti küldetését, Isten gyermekeként őrizve és művelve a világot. Ő az, aki „Szentlélekkel és tűzzel keresztel”, hogy mindez megtörténhessen. Nekünk keresztényeknek pedig Keresztelő Jánosként kell tanúságot tennünk arról, hogy „Isten megkegyelmezett” és ezért megmutatja, hogy mi minden rossz rejlik az életünk sötétségében, hogy felismerhessük s elfordulhassunk attól.
Újra és újra be kell világítanunk a sötétségbe, és kimondanunk, azt, ami rossz: hogy kisgömböcként faljuk fel az egész világot, hogy vágyaink kielégítésére minden eszközt és módot helyesnek ítélünk, hogy érzéketlenek vagyunk embertársaink és minden élőlény ‒ a teremtett világban társaink ‒, iránt, és azt, hogy ha ezt így folytatjuk tovább, végül belehalunk a falánkságunkba.
De ki kell mondanunk azt is, ami jó: hogy képesek vagyunk bűnbánatot tartani és elfordulni a rossztól, képesek vagyunk megfegyelmezni magunkat és osztozni a többi emberrel, hogy felelősséget tudunk vállalni életünkért. Képesek vagyunk a megtérésre: személyes megtérésre, közösségi megtérésre és ökológiai megtérésre egyaránt.
János tanúságot tett, és ennek az lett a következménye, hogy „kiment hozzá az egész nép”, és sokan hallgattak a szavára. Amikor az életünkkel mi is teszünk, akkor egyszer csak azt vehetjük észre, hogy ami nekünk még különleges, drámai és erőfeszítéseket kívánó dolog volt, a gyerekeinknek, a környezetünkben élőknek megszokottá, természetessé és magától értetődővé válik. A templom és az ima, a húsmentes napok és böjt, a szelektív hulladékgyűjtés és az autómentes nap, a séta és faültetés, madáretetés és barátkozás… Nem mondhatjuk, hogy ezzel már megmentettük a világot – ez talán nem is a mi dolgunk ‒, de mégis előre léptünk egy kicsit. Ha pedig a felnövekvő nemzedék előre lép egyet és megteszi azt, ami számunkra még lehetetlen volt és számukra is erőfeszítést igénylő dolog, akkor az ő gyermekeiknek már az lesz a természetes, és akkor lépésről lépésre – vagy reményeink szerint, futásról futásra ‒, kivilágosodik, megtisztul és megújul az egész teremtett világ.
Kalandra fel!
Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
v, 2023-12-10 00:00 
A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal egy fontos gazdasági és egészségügyi szereplőre, a méhekre vetünk pillantást.
Soha annyi méz nem fogy a magyar konyhákban, mint az adventi készülődés idején. Sokan csak ilyenkor vásárolnak mézet az ünnepi süteményekhez, a mézes-mákos tészta, a mézes-vajas kenyér már nem része a mindennapi étkezésnek.
Ugyanakkor évek óta egyre több vészjósló hír szól a méhek pusztulásáról, veszélyeztetettségéről. Most már nem is annyira a méz miatt becsüljük őket, hiszen édesítőszerekből egyre bővül az élelmiszeripar kínálata, hanem mint beporzó rovarok nélkülözhetetlenek a mezőgazdaság sok ágazatában.
p, 2023-12-08 13:45
Izajás próféciája azt ígérte, hogy egykor „örülni fog a puszta és a szomjú föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik, akár egy liliom” (Iz 35,1). Több keresztény felekezet e prófécia beteljesedésének tekintette, amikor kétezer év után Izrael fiai visszatérhettek atyáik földjére és megművelték az addig parlagon heverő földeket. A kivirágzó, termékennyé váló pusztaságról készült fotókat, mint a végső idők jeleit tették közzé. Mi most tágítsuk ezt a képet, és vegyük hozzá azt a másik izajási próféciát, aminek beteljesüléséről olvasunk most vasárnap: „a pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit” (Mk 3,1).
Isten kiált a pusztában, az Ő szavát közvetíti Keresztelő János, számunkra pedig az a kérdés, hogy mit tekintünk most pusztaságnak, és hogyan tudjuk az Úr útját készíteni és ösvényeit egyenessé tenni?
Az evangélium fényében magától értetődőnek tűnhet, hogy elsősorban a lelkünk pusztaságáról van szó, ahol alig van jelen Isten valósága. Azért hív a próféta bűnbánatra és megtérésre, mert ez tudja előkészíteni szívünket Isten megtestesült Szavának befogadására. (Kezdetben volt az Ige – szó szerinti fordításban a Szó –, és az Ige testé lett és miköztünk lakozék… lásd Jn 1. fejezet.) Ha azonban elgondolkodunk Keresztelő János nyilvános működésén, akkor azt látjuk, hogy ő ennél sokkal tágabban értelmezte a saját feladatát. Az embereknek adott tanácsai erős szociális töltéssel rendelkeznek. A tömeget arra biztatja, hogy akinek többje van (két ruhája), az ossza meg azzal, akinek kevesebb van (nincs ruhája). A vámosoknak azt mondja, hogy csak annyit hajtsanak be, amennyi szabva van (nincs kamat, nincs extra profit, stb.), a katonáknak azt tanácsolja, hogy elégedjenek meg a zsoldjukkal, ne vádoljanak senkit hamisan, és ne félemlítsenek meg senkit (hatalommal való visszaélés). Ma erre olyan új szavaink vannak, mint közteherviselés, demokrácia, jogbiztonság, átláthatóság…
Most térjünk vissza egy pillanatra az új Izraelben kivirágzó pusztaságra. Ennek a munkának jó részét kibucokban végezték el. (A kibuc jelentése: gyülekezés, csoportosulás – egy olyan kollektív közösségforma Izraelben, amely hagyományosan a mezőgazdaságra épült. Az első közösségek még a XX. század elején létesültek.) Bár kibucok többféle formát öltöttek, néhány vonásukat utópikusnak is tarthatjuk, az ideológiai, lelki-szellemi hátterük is széles skálán mozgott, de azt elmondhatjuk, hogy általában a vagyon egy jelentős része közös volt, és alapelv volt a munkához és a javakhoz való hozzáférés egyenlősége. Vajon túlságosan merész kijelentés lenne, hogy a kibucok sikere annak is köszönhető, hogy lelkületükben a jánosi prófétai mintát követték és valósították meg a gyakorlatban?
Természetesen Izajás, vagy Jézus Krisztus idejében még nem volt a mai értelemben vett „ökofilozófia és -teológia”. Szűkebb volt a látóhatár, lassabbak voltak a pusztító folyamatok is, hiszen ehhez is kevesebb eszköz állt rendelkezésre. (Ámbár fűrésszel és baltával is sokat lehet elérni, mutatják ezt a Földközi-tenger térségének kopasz hegyei, ahonnan az erdőket már az ókorban kivágták a hajózáshoz…) Még a két nagy világégés után sem látták át a nemzetek, hogy a kiépülő technikai civilizáció hová vezethet, az a hit pedig, hogy a tudomány segítségével minden problémára megoldást tudunk találni, jó ideig elnyomta a felmerülő kételyeket. Ma azonban már világos, hogy életmódunk és civilizációnk az eddigi legnagyobb válságba sodorta világunkat.
De vajon észrevesszük-e, hogy pusztaságban élünk? Hiszen ebben az egyszerre valós és virtuális térben körülöttünk minden olyan színes, hangos, élénk, vibráló! Látjuk-e, hogy ebben az izgató turbóvilágban milyen kevés az élet, és milyen sok a hamis, élettelen, hazug műélet?
Betonsivatagunk műanyagpusztaságában újra fel kell, hogy hangozzék a kiáltás: készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! Térjetek vissza a fegyelmezettebb élethez, osztozzatok a javaitokban, elégedjetek meg a kevesebbel, ne akarjátok lenyelni a világot!
Bizony, aki ma komolyan veszi világunk válságos helyzetét, Keresztelő Jánossá kell válnia. (Nyilván nem a szőrcsuha, a sáska és a vadméz a fontos, hanem az elkötelezettség és bátorság.) Jánosnak egykor tanítványai lettek, és nagy meggyőző erővel tudott beszélni. Bár Heródes börtönbe vetette, mégis lejárt hozzá, mert „tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, ezért védelmébe vette, őt hallgatva sokszor kétkedés fogta el, és szívesen hallgatta.” (Mk 6,20) Nekünk is beszélnünk kell, szavainkkal és tetteinkkel, abban a reményben, hogy üzenetünket megértik, elfogadják és követik majd. A remény hangjait kell szólnunk arról, hogy lehetséges megállítani a katasztrófát, lehetséges, hogy a pusztaság kivirágozzon, lehetséges, hogy életünk legyen és bőségben legyen (Jn 10,10), azaz mi és az egész világ elteljen élettel, megújuló élettel, valódi élettel, nagybetűs Élettel.
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
szo, 2023-12-02 18:50 
Az advent első vasárnapi evangéliumban Jézus az idegenbe induló emberről – azaz Istenről -, mond példabeszédet, aki szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapuőrnek pedig megparancsolja, hogy virrasszon (Mk 13, 33-37). Ott érezzük visszhangozni ebben a példabeszédben a teremtéstörténetet is, amelyben az Úr Isten az embert az Éden kertjébe helyezte, és rábízta, hogy azt művelje és őrizze meg (Ter 2, 15). S valóban, nekünk hatalmunk és lehetőségünk van arra, hogy műveljük, gazdagítsuk a teremtett világot, de feladatunk az is, hogy megőrizzük azt. Mielőtt azonban erről szót ejtenénk, lépjünk vissza egy lépést a történetben.
Képzeljük el Istent, ahogy túláradó örömében teremt (Példabeszédek könyve 8. fejezet), és kreativitásával egy elképesztően gazdag és sokszínű világot hoz létre. (És látta Isten, hogy mindez jó, nagyon jó – Teremtés könyve 1. fejezet) Majd nagylelkű szeretetétől indítva - mert szeret minket, mindenkor szeret -, társául hívja az embert, hogy együtt munkálkodva, örömben és békében tovább gazdagítsuk a teremtett világot. (Mi pedig, amikor helyesen élünk a nekünk adatott hatalommal, ezt meg is tesszük, például nemesített növény- és állatfajtákat hozva létre.)
És most képzeljük el Istent, ahogy nézi az embert, minket, tékozló fiakat és lányokat, amint rongáljuk azt, aminek alkotásában Ő gyönyörűségét lelte, elherdálva örökségünket. Ő bizalommal ránk, „szolgáira” bízta mindenét, kapuőrré tett minket, hogy amint az Éden kapuját őrzi a kerub, úgy őrizzük mi is ezt a gyönyörű világot – mi pedig a lángoló kardunkat, szívünket és szavunkat máris rég eladtuk jó pénzért, semmivé múló örömökért…
Szemléljük, ahogy Isten nézi keze munkájának megromlását, kedves gyermekei tombolását, és sír, mint Jézus Jeruzsálem felett: hányszor akartalak egybegyűjteni benneteket, mint ahogy a tyúk a szárnyai alatt összegyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Pedig, ha így folytatjátok, elhagyatott pusztasággá lesz a házatok! (Mt 23, 37-38)
És Isten még mindig reménykedik. Még mindig bízik bennünk, őrállókban, kapuőreiben, barátaiban, hogy visszatérünk hozzá, művelni és őrizni a földet. Még mindig el tudja képzelni, hogy megtanulunk virrasztani és imádkozni, szólni és cselekedni, ültetni és kapálni, szétválasztani a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a műanyagot a papírtól, az ételt attól, ami több, mint az eledel. És képesek leszünk fegyelmezni magunkat, és ki tudjuk mondani, hogy ennyi elég, köszönöm, több nem kell. És szeretni tettetés nélkül, szóval és tettel, embert és állatot, növényt és földet, követ, levegőt, ózont és ózonlyukat, bár ez utóbbit minél kisebb, annál jobban.
És Isten még mindig el tudja képzelni, hogy a haza fényre derül, és ez a haza magába foglalja a hegyet és a völgyet, épületeket, kultúrát, éneket és táncot, és ebben a hazában mi leszünk a fény, Krisztus világosságának hordozói, akik életre kovászolják és gyógyítják ezt a haldokló világot.
És miért is ne lehetne Istennek igaza? Hiszen tudunk mi már mindent. A globális felmelegedést, a végtelen növekedés lehetetlenségét egy véges világban, a mikroműanyagokat a tengerben és a beleinkben, a fogyasztói civilizáció fenntarthatatlanságát, a személyes és strukturális bűnöket, azt is, hogy gondolkozzunk globálisan és cselekedjünk helyben, hogy a földet nem a szüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk bérbe, és a többi, satöbbi.
Tudjuk azt is, mit kell tennünk a rossz folyamatok megállítására és megfordítására.
Hát akkor?
Kalandra fel! Ahogy azt tizenéves mindenhívőként felírtam a falra: „Csak a lehetetlen dolgokért érdemes küzdeni. Ami nem lehetetlen, az nevetséges…”
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
