Az ember belső békéje szoros összefüggésben áll a környezet gondozásával és a közjóval, mert ha ezt a békét igazán megéli valaki, az tükröződik kiegyensúlyozott életstílusán, és az elmélyült élethez vezető csodálkozás képessége is társul hozzá.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
sze, 2015-01-07 15:17 Az Új Ember 2014. karácsonyi dupla számában Mozsgai Katalin és Nemes Csaba ír a „Jövőnk ára” címmel cikket. Azt írják: sokszor halljuk, hogy értékvesztett világban élünk. Vannak olyan értékek, amelyek a viselkedésünket, gondolkodásunkat keretezik be, ezek pl. az etikai normák és vannak olyanok, amelyek fizikai létünket határozzák meg ilyen például a természeti környezetünk, sőt mi több ezek egymással rendszerint összefüggenek, ugyanakkor manapság mindkettővel baj. Környezetünk, jövőnk biztonsága napról napra romlik: ez nem feltételezés, hanem tény. Sokszor halljuk, hogy ennek legfőbb oka, hogy sokan vagyunk a Földön, pedig nem ez a valódi gond. Nem a születésszabályozás a megoldás, hanem a fogyasztás szerkezetének, mennyiségének, elosztásának a megváltoztatása, valamint a termelésből adódó környezeti terhek sürgős és hatásos csökkentése. Ne legyintsünk, mondván „úgy is a pénz dönt el mindent”! Hiszen nem mindegy, hogy a pénz miként működik, mit mér, az árak mit jelentenek. A megfelelő piaci működés egyik eleme a szűkösségre való figyelmeztetés. A környezeti erőforrások szűkösségére vonatkozó információk azonban hiányosak, sokszor nem teljesen ismertek. A piaci mechanizmusok ilyenkor kudarcot vallanak. Jövőnk valódi megoldásának kulcsa a társadalmi rendszer értékrendjének megváltoztatásában rejlik, azaz például elég lenne „csak” komolyabban venni az Evangélium üzeneteit, azok értékeit. Az értékek régi-új struktúrája megváltoztatja az emberi környezet is: az ismereteket, az intézményrendszert, a termelés és fogyasztás szerkezetét, és természetesen azt a piaci információt közvetítő eszközt, amit az árak, a pénz fejez ki. Azaz nem mindegy, hogy a „pénz” minek az értékét fejezi ki, mi számít a döntés hozatalnál értéknek. Szent II. János Pál pápa 1990-es béke világnapi üzenetében azt írja „A modern társadalom nem lesz képes megoldást találni az ökológiai válságra, hacsak komolyan át nem gondolja egész életformáját.” Ferenc pápa megszólalásaiban többször visszatért ehhez a gondolathoz. Érdemes nekünk is elgondolkozni.
sze, 2015-01-07 15:17 „Még nem késő megállni” címmel írt Bándi Gyula cikket Advent derekán az Új Ember december 14-ei számában a teremtésvédelem rovatban. Egy régi amerikai képeslap alapján ír, ami egy tipikus karácsony előtti pillanatkép: a tömeg egyre sűrűbb lesz és az ingerültség, feszültség szinte tapintható. Valami más is van a rajzon, szerényen a sarokban: egy kis család, keleties ruhában. Férj, aki szamarat vezet, azon ül a felesége, láthatóan áldott állapotban. Szeretnének átkelni az úton, de csak állnak, arra várva, hátha átengedi Őket valaki. Igaz, ez a család nem vásárolni indul, nem a plázába tartanak, csak egy barlangot keresnek, ahol meghúzhatnák Magukat egy éjszakára … Arról a fogyasztási lázról ír, ami még vakká teszi az embereket, és még a Szent családot sem ismerik meg pedig ott van a szemük előtt. A Karácsony jelentőségének átértékelődése és a környezet degradálódása ugyanarról a tőről fakad: az anyagiasság túldimenzionált szerepéből. A fogyasztás túlhajtása nem csak a Jézusvárást veszi el az embertől, hanem a környezeti értékek szükségtelen pusztulását is okozza. Még nem késő megállni az úton, engedjük átmenni a Szent Családot!
k, 2014-12-23 18:46 Régóta érlelődik bennem az érzés, hogy valami észrevétlen elmozdulás ment végbe (vagy talán régóta jelen is volt?) mindennapi nyelvhasználatunkban a „remény” (és vele együtt a „bizalom”) szavakkal kapcsolatban. Ez az érzés mostanára gondolattá, meggyőződéssé erősödött. Figyeljük csak meg a következő párbeszéd-változatokat! „– Ő is ott lesz? – Igen.” „– Ő is ott lesz? – Remélem igen.” „– Eléritek még a vonatot? – El.” „– Eléritek még a vonatot? – Reméljük el.” A változatok közötti különbséget a „remélni” ige adja, és az általa közvetített jelentésbeli módosulás az, hogy ha szerepel a mondatban, akkor a bizonytalanságot viszi bele. (Ugyanez lenne a hatás, ha a „remélem” helyett a „bízom benne, hogy” szerepelne azon a helyen.) Mintha csak a „remélem” (és a „bízom benne”) azt jelentené, hogy „hát, szeretném, de nem vagyok benne igazán biztos” („szóval ne építsünk nagyon rá”).
Ez a jelentés szöges ellentétben áll azzal, amit a „remélni” ige a Szentírásban jelent. A Zsidókhoz írt levél szorosan összeköti a hit, a remény és a bizalom gondolatkörét. „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. ” (Zsid 11, 1) Az Újszövetség szerint a remény éppen a – még – nem látott dolgok felőli biztos meggyőződés, amit a hit tesz megalapozottá. Aki – keresztény értelemben – remél, az sokkal biztosabban néz a jövőbe, sokkal bátrabban tekint a feladataira. Természetesen az ő számára sem tárulnak fel előre a történések, őt is gyakran érik meglepetések és tapasztal váratlan – akár fájdalmas – fordulatokat; de sokkal nyugodtabban éli át őket, mert „van reménye”.
sze, 2014-12-17 23:54 The time is money, avagy az idő pénz! Ugye ismerős?! A világért sem szeretnék vitatkozni Benjamin Franklin híres egy „ifjú kereskedőhöz” intézett szavaival, hiszen, azok jóindulatúak és inkább a fegyelemre és takarékosságra intő szavak, mintsem a jelenkorunk pénz mindenekfeletti uralmára utalnak. Változik a világ: ha manapság meghallom, hogy „az idő pénz”, akkor inkább elszorul a szívem, mert hidegnek és cinikusnak érzem, és persze azért is, mert ha igaz, akkor nagyon szegénynek érzem magam, mert az időből van a legkevesebb. És valóban, ha ez így van, akkor tényleg szegény vagyok, de nem csak azért, mert az idő pénz.
Sokszor találkozunk az érzéssel „nincs időm”, „nincs időd”, „nincs elég időnk egymásra”, pedig rajtunk múlik, hogy az időnket megosszuk a Jó Istennel, önmagunkkal, szeretteinkkel. Miért is nincs, vagy legalábbis miért is van kevés abból a bizonyos időből? A hivatal, a cég, a rohanás elveszi nappalunkat, és sokszor –gondolatainkban – éjjelünket is. A túlzott, sokszor „önkéntes” munkateher, azaz inkább a „munkamánia” is egy bizonyos betegség, olyan kóros kötődés, amitől nehéz szabadulni, mert egy úgy érezzük, hogy ha elhagyjuk, egy biztos értéknek tűnő valamitől fosztanánk meg magunkat. Oly könnyen mondhatjuk: rajtad múlik! Pedig tényleg!
cs, 2014-12-11 14:30 Egy magával ragadó élményt szeretnék megosztani Önökkel, amely az idei Katolikus Társadalmi Napok első néhány előadása után engem ért. Egész pontosan azt a konkrét élményt, amely Dr. Aczél Petra, a Corvinus Egyetem docense előadása nyomán hatalmasodott el rajtam.
Petra – bátorkodom a docens asszonyt így hívni, mert az előadása végére nekem szóló mondanivalója, közvetlen, figyelmemet felkeltő stílusa miatt nagyon közel éreztem magamhoz – arról beszélt, hogy a mai világban minden az információ előállításáról és átadásáról szól. Minden körülöttünk kommunikál, mi magunk is számtalan információs forrást fogyasztunk és magunk is annak kiindulópontjai, gyártói vagyunk. Ebben a dinamikusan változó környezetben minden szándék a figyelem megragadásáról szól, a 15 perc hírnévről. Az ismeretlen, így személytelen figyelmének megragadásáról és az arctalan tömeg megszólításáról. Aki „elcsípi” azt a pár percet az így megcélzott másiktól, az ezt azért teszi, mert ebből valami haszna származik. Minden kommunikációját ilyen szemmel figyeli, hogy vajon abból neki milyen eredménye, profitja lesz.
Ugyanakkor ebben a zajban nagyon nehéz a figyelmet megragadni. Még azok számára is, akik nem épp ezzel a haszonelvű kommunikációval közelednek embertársaikhoz és ebben a kommunikációs kavalkádban éppen az embert keresik.
cs, 2014-12-11 14:30 Tisztelt Olvasónk!
Elkezdődött az advent és a Naphimnusz egyesület idén is folytatja a hagyományt, hogy hetente gondolatokat oszt meg a teremtésvédelem és a karácsonyvárás összefüggéseiről.
Az már közhelyes állítás, hogy nem a rohanva, idegeskedve, néha erőnkön felül költekezve megvásárolt ajándékok számától és méretétől lesz boldog a karácsony. Állítom, hogy még az egy-egy áhított játék után olyan átszellemülten vágyakozó kisgyerekek is több jó emléket őriznek meg az örömben megélt, de szerényebb karácsonyokról, mint az ajándékokban bőséges, de feszült kapkodásban töltött szentestékről.
Az idei adventben arról fogunk írni, hogy ha nem tárgyakat, akkor mi mást ajándékozhatunk annak, akit szeretünk. Igyekeztünk az egyes írásokat úgy időzíteni, hogy a megjelenés ideje elég időt hagyjon a megvalósításhoz.
Bízunk benne, hogy aki megfogadja tanácsainkat az meg fogja lepni azt akit megajándékoz és a környezetét is!
v, 2014-11-30 14:27 Sosem felejtem, hogy Advent gyerekkoromban a papírangyalkákkal kezdődött. A plébániai hittancsoportunkban kis, háromszögekkel bevágott papírangyalkákat osztottak ki, és az volt a feladat, hogy, ha valami jót teszünk, egy háromszögecskét felhajthatunk. Minél többet sikerült felhajtani, annál jobban „felöltöztettük” a papírangyalt karácsonyra. Egy-egy ilyen felhajtásnál, jócselekedetnél tele volt a szívünk szeretettel és várakozással. Bizonyára lehetett ez így más plébániákon is, nemcsak nálunk, talán vannak sokan, akik emlékeznek ilyenre.
„Tedd a jót és kerüld a rosszat!” Sokszor halljuk, olvassuk, de ahogy akkor, ott az adventi időszakban csináltuk, az nem „csikorgott”, nem volt nehézkes: sokszor maga volt a boldogság. És attól volt az, mert mások szemében: a szüleink szemében, a pap bácsi szemében – és bizony a Kis Jézus szemében is – láttuk a megcsillanó boldogságot. Soha nem felejthető élmény. De miért is?! Boldogságot adtunk és kaptunk, mosolygós, édes, „hó pille” pillanatok maradtak meg az emlékeimben: az adventi várakozás ólomlábon ballagó hosszú hetei boldogságos élményekkel lettek feldíszítve és izgalmassá téve.
Talán arra is emlékeztek, hogy az adventi négy hétben készültek azok a kis tárgyak is, amiket fabrikáltunk, kifestettünk, hímeztünk ügyes-ügyetlen kezeinkkel, és nem a tárgy, hanem az az idő, ami alatt készült, és az a pillanat, amikor átadásra került, adta az élmény értékét – és nem a tárgyiasult anyag, esetleg az ajándék ára.
Vajon gyerekeinknek, unokáknak megadjuk-e a várakozás és az Ünnep meghitt pillanatait, vagy csak az év végi rohanástól fáradtan, a talán még be sem csomagolt „csili-vili” ajándékot nyomjuk a kezükbe?! Igen, a csomagolás: hiszem, hogy az is fontos. A csomagolás lehet akár a tavalyról eltett szép papírból, de szükség van rá, mert a csomagolás titkot rejt, izgalmas élményt ad már maga a léte is.
h, 2014-11-17 14:57 "Vegyünk hazait” címmel írt cikket Mozsgai Katalin az Új Ember november 16-ai számában a Teremtésvédelem rovatban, a Budapesti Francia Intézetben megrendezett „a rövid ellátási láncok jelene és jövője, és az önkormányzatok lehetőségei” című konferencia kapcsán. Az esemény fővédnöke: Pierre Rabhi, biogazdálkodó, filozófus, író, az Oasis en tous lieux („Oázis mindenütt”) elv megalkotója. Mit is jelent tulajdonképpen a „rövid ellátási lánc”? Biztosan halottak már arról, hogy például a sárgarépa sokszor akár 3 ezer km-t is megtesz a termelőtől a felhasználóig, pedig a szomszéd kis kertésztől is megvehetnénk azt, ami az asztalunkra kerül. A nagykereskedelmi, vagy konvencionálisnak mondott élelmiszer ellátástól eltérő helyi élelmiszer- és a rövid ellátási láncok népszerűsége egyre nő. Néhány formájával nap, mint nap találkozhatunk, mint pl. a közvetlen értékesítési módok ilyenek a„szedd magad”, a „termelői piac”, „gazdaudvari értékesítés”, vagy ún. közösségi marketing alapú értékesítés pl. a szövetkezeti boltok, fesztiválok. De ha nem vigyázunk nemcsak az ebédünk és vacsoránk készül majd ugyanabból távoli logisztikai központból érkezett répából, burgonyából és hagymából, hanem a termesztett növények sokszínűsége is így kopik ki. A termesztett növények és a természet sokfélesége földi életünk meghatározó alapja, az ökoszisztémák színes hálózata védőháló, a Föld immunrendszerének legfontosabb eleme. A családban, helyi kisközösségekben történő gazdálkodás pedig a helyben lakók számára nyújt többletbevételt, a tevékenység diverzifikáció a megélhetési lehetőségeket szélesíti, a vidéki élet minőségét, eltartóképességét javítja. Használjuk a vidéket, és ne hagyjuk tönkretenni!
sze, 2014-11-12 14:24 „Súlyos gondolat” címmel írt Bakonyi Gábor cikket az Új Ember november 2-ai számában, a teremtésvédelem rovatban. Halottak napján felvethető „súlyos” gondolatait osztotta meg az olvasókkal. Azt írja „Véleményem szerint ugyanis azon a bizonyos „utolsó napon”, többek között, arról is el kell számolnunk mindannyiunknak, hogy milyen volt a viszonyunk a természethez. Jól sáfárkodtunk-e a ránk bízott Természettel a magunk helyén?... Sok más, mindennapi tevékenységekre vonatkozóan nem találunk ilyen egyértelmű utasítást, viszont a teremtés védelme és továbbvitele mindenkinek kifejezett feladata. Ha pedig ez így van, akkor az utolsó ítéletkor a teremtett világgal volt kapcsolatunkról el kell majd számolnunk Az esztergályos, a pallér pazarolta-e az alapanyagot, a közgazdász felesleges beruházásokra buzdított-e, a tanár nevelte-e környezeti tudatosságra a diákot, és így tovább? Ahányan vagyunk, annyi személyre szabott kérdés, de amit véleményem szerint majd „akkor és ott” mindenkinek meg kell válaszolnia. Ez egy súlyos gondolat, de talán érdemes a tovább gondolásra. Nem biztos, hogy igazam van. De mi van, ha mégis?”
