Az ember, amikor felismeri, hogy munkája által képes átalakítani és bizonyos értelemben „megteremteni” a világot,
elfelejti, hogy ezt a munkát mindig a teremtett dolgok eredeti isteni adományozása alapján végzi.
II. János Pál pápa Centesimus Annus kezdetű enciklikájából, 1991. május 1.
h, 2014-05-26 14:41 Bartus Gábor írt cikket az Új Ember május 25-ei számában „Ésszerűbb döntések – helyi szinten” címmel a teremtésvédelem rovatban. Az ún. szubszidiaritás elvét első modern megfogalmazásából a Quadragesimo Anno enciklikából vezeti be.(„… amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos:…”) Értelmezése szerint az elv arra vezethet bennünket, hogy a természeti erőforrások megóvása, valamint a fenntarthatóság biztosítása érdekében feladatainkat megosszuk a társadalom különböző szereplői között. Arról ír, hogy sem a nemzetek feletti ENSZ, sem az EU döntéshozatali folyamataiban sem veszik komolyan ezt az elvet. Pedig ahogy írja ez nem elsősorban elvi probléma, az így rossz szinten meghozott téves döntésekkel óriási forrásokat pazarlunk el, amiket máshol ésszerűen lehetett volna a fenntarthatóság érdekében felhasználni.
h, 2014-05-26 14:41 Baritz Sarolta Laura OP nővér Pincsi a babakocsiban cikke második része jelent meg az Új Ember május 11-ei számában a Teremtésvédelem rovatban. A szerző az ún. holisztikus öko-etikáktól egészen Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae-ján keresztül az katolikus egyházi megnyilatkozásokig a környezet és az ember viszonyát elemzi röviden. Az írja, hogy „….bár az ember ontológiai, etikai, biológiai szempontból különbözik a természet emberen kívüli részétől, ugyanakkor egységet is alkot vele, amit II János Pál így fogalmaz meg: „Minden létező kapcsolódása a dolgok rendjében, vagyis a kozmoszban” (Sollicitudo rei socialis, 34). A természet önértékét is másképp ragadja meg a keresztény környezetetika: a természet önértéke teo-centrikus, vagyis a természet nem isteni, hanem Istentől – és nem az embertől – függő valóság, amely Istenben, mint Végső Célban teljesedik ki. ….. A keresztény környezetetika szerint tehát az ember és a természet harmóniában él, az ember kiemelt, tőle különböző ugyanakkor azt művelő szerepe mellett. A pincsi tehát boldogan élhet gondoskodó gazdája közelében, de nem a babakocsiban, mert a babakocsiban a baba szerepét nem tudja betölteni.”
p, 2014-05-09 13:20 Baritz Sarolta Laura OP nővér az Új Ember május 4-ei teremtésvédelmi rovatában írt „Pincsi a babakocsiban” címmel. Egy új jelenséggel kezdi: manapság már néha „a babakocsiban nem baba, hanem egy szőrmók, főkötővel bekötött fejű, gombszemű, paplannal betakart kiskutya fekszik…. gazdája nem kevésbé gondosan tologatja, ápolgatja, mintha tulajdon (ember)gyermekét dajkálná. Mi ez a jelenség? Hogyan magyarázzuk? Magyarázatában etikai, öko-etikai fejlődéstörténethez nyúl vissza. A két részes cikk első részének zárásaként a következőt írja :” Ha az állatokat, természeti javakat egyenlősítjük az emberrel, úgy az embert értékeljük le. A keresztény környezetetika válasza erre az, hogy az ember és természet harmóniában él, az ember kiemelt, tőle különböző, de a természet megőrzésére hivatott. A pincsinek is van helye az ember mellett, aki gondozza őt, de a babakocsi valaki másnak van fönntartva”.
sze, 2014-04-23 11:36 Idén, Jézus urunk feltámadásának ünnepe szinte egybe esik a Föld Napjával (április 22.) az Egyesült Államokban. 1970. április 22-én tartották meg az első Föld Napja rendezvényt írja Kükedi Zsolt és Nemes Csaba az Új Ember ünnepi dupla számában a Teremtésvédelem rovatban. A Föld napja kapcsán – amely a globális környezetvédelmi ügyekre történő figyelemfelhívást célozza – olyan katolikus keresztény csoportokat, közösségeket kerestek meg, amelyek helyben, itt a hazai környezetben végeznek komoly teremtésvédelemi és ehhez kapcsolódó közösségépítési tevékenységet. A cikk szerzői a Váci Egyházmegyei Vidékfejlesztési Irodájának a tevékenységéről, valamint 1993-ban alapított Magyar Műhely Alapítvány (Mezőörs) és az általa működtetett általános iskola, gimnázium és művelődési központról tudósítanak.
cs, 2014-04-17 00:24 Toborozzák már a marslakókat” címmel írt Bakonyi Gábor a teremtésvédelmi rovatban az Új Ember virágvasárnapi számában. Rendben van tehát; elutazik néhány ember a Földről a Marsra, később talán más bolygóra is. Ez nagy hír-értékű bejelentés lehet. A szerzőt azonban jobban érdekli, hogy amíg kirajzunk a Világmindenség megannyi pontjára mi lesz az itt maradó, hamarosan 9-10 milliárd, többi emberrel? Azokkal, akik nem férnek bele az űrhajókba, akiknek az élete a Földhöz kötött, akik nem kerülnek a lapok címoldalaira, akik nem akarnak elmenni. Mi legyen velünk, a többséggel? Ugyan a Marsról ír, de nem is olyan áttételesen a Földön tapasztalt gondokról jelen kötelezettségeinkről ír: „megkerülhetetlen kötelességünk a Földdel illően bánni. Ez mindenkinek méltó, kellően felemelő és lelkesítő feladatot jelenthet. Ne féljünk nekivágni.
h, 2014-04-14 11:06 Egyszer egy ismerősömet megkérdeztem: „Hiszel Istenben?” Ezt válaszolta: „…hát…istenfélő vagyok”… Tovább nem firtattuk, de utána elgondolkodtam, vajon hogyan érhette ezt? Most felmerült a nagyböjti időszak kapcsán – ami egyébiránt is az önvizsgálat ideje –, annak az igénye, hogy ezt a kifejezést mélyebben megértsük. Pontosabban megkíséreljük feltárni azt, hogy mit is jelenthet ez a kifejezés a mai ember számára?
Keresztény „istenfélelem”. Ez egy összetett kifejezés, amelyből a „félelem” fogalmát még a hívők körében is sokan köznapi jelentése szerint értelmezik. A köznapi nyelv, amelybe beleszületünk és jelentéseit ’készen kapjuk’ sokértelmű, emellett számos esetben pontatlan és félreértésekre ad okot. Ezért fogalmai csak pontosítással alkalmasak akár vallásos, akár tudományos gondolatok kifejezésére. A „félelem” az életben gyakori érzés, amit a legkülönbözőbb esetekben is ugyanazzal a szóval fejezünk ki. A lélektan is sokat foglalkozott tartalmának meghatározásával, ennek a lelkiállapotnak a kialakulásával és jellemzőivel. Egyvalamiben az elemzések megegyeznek: akitől - amitől - félünk, az fenyegető vagy ártalmas. Ezért az „istenfélelemről” hallva könnyen úgy vélhetnék, hogy Istentől félni lehet. Ez azonban - más vallásokra most nem gondolva - a keresztény hit, tanítás és lelkiség szerint elképzelhetetlen. Félni ennek a csodálatos világnak a Teremtőjétől? Félni attól, aki adta nekünk Jézus Krisztust, az egyetemes, időtálló emberi erkölcs tanítóját? Amellyel kijelölte az emberiség lelki fejlődésének nagyszerű útját? Nem, Istentől nem lehet félni, ez lenne a keresztény tanítás egyik legnagyobb félreértése. Ebből következően hétköznapi nyelvi síkon az „istenfélelem” kifejezés - mint Istentől való félelem - félreérthető. A jobb megértés kedvéért gondolatban „járjuk körbe” ezt a kifejezést.
v, 2014-04-06 19:26 A köznyelv „jámbor” fogalma egyfajta már-már esztelenül békés viselkedést ír le. Sokunknak rögtön Arany János Családi kör című verse jut eszünkbe: „Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta”. Annyira így van, hogy ezt a szót ma már szinte nem is lehet anélkül használni, hogy lenézést, gúnyos reakciókat, vagy legalábbis „elhatárolódást” ne kockáztatnánk.
A Szentlélek ajándékaként kapott jámborság azonban nem lesajnálni való ügyefogyottság: csak egy „szelete”, egyik jelensége a békés magatartás, de gyökere sokkal mélyebbre nyúlik. Próbáljuk meg tehát most félretenni a szóval kapcsolatos előítéleteinket, és megérteni, mit is jelent a maga teljességében ez a lelkület.
Ferenc pápa „elkezdett dolgozni egy ökológiai témájú szövegen, amely akár enciklika is lehet” – mondta néhány hónapja a Vatikáni Rádiónak Federico Lombardi, a Szentszék sajtóirodájának igazgatója. Kifejtette: a Pápa szeretne különös hangsúlyt fektetni a humánökológia tárgykörére – e kifejezést XVI. Benedek pápa használta gyakran, arra utalva, hogy az ember feladata nemcsak a természet védelme és tisztelete, de magát az Isten által férfinak és nőnek teremtett emberi természetet is védeni kell.
