„A gazdasági hatalom ’válaszai’" címmel írt Nemes Csaba cikket az augusztus 16-án megjelent Új Ember teremtésvédelmi rovatában. Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy!) kezdetű enciklikájának harmadik fejezete kapcsán. Ebben a fejezetben azt olvashatjuk, hogy „a technokrata paradigma arra igyekszik, hogy uralmát kiterjessze a gazdasági és politikai életre is”. A szerző azt írja, hogy az elmúlt két-háromszáz év történelme a tudomány, a technológiai fejlődés rendkívüli gyorsaságú fejlődését adta. Az emberek bizalma egyre nőtt a tudományban és manapság szinte minden – társadalmi, környezeti vagy akár egészségügyi természetű — probléma megoldását valamilyen puha vagy kemény technológiai módszertől várjuk.. De vajon van-e mindenre technokrata megoldás? Így például vajon találunk-e megoldást a méheknek és más beporzóknak egyre nagyobb mértékű pusztulásának megállítására? Ismert a technokrata válasz: ha eltűnnek a beporzók, akkor készítünk géntechnológiával olyan termesztett növényeket, amelyekhez nem kellenek beporzó méhek. Csakhogy egy ilyen megoldásnak legalább két súlyos következménye van. Az egyik hogy a világ teljes gabonatermesztése néhány óriás cég kezébe kerülhet, hiszen köztudott ezek vetőmagnak nem használhatók, azaz minden vetés előtt a vetőmagot attól a néhány GMO-t előállító cégtől kell megvenni, ez pedig tökéletes függést, pontosabban a függetlenség teljes elvesztését jelenti. A másik, hogy a beporzók hiánya miatt pusztulásnak indulhatnak a gyümölcsöseink és a vadon élő növények nagy százaléka. Ekkor akár be is teljesedhet Albert Einstein-nek tulajdonított (bár lehet, hogy soha el nem hangzott) jóslat „Ha a méhek eltűnnek a Föld felszínéről, az embernek nem lenne több ideje hátra a Földön, mint négy év”.

„Csökkenő vízkészletek - éghajlatváltozás” címmel írt Nemes Csaba cikket a július 19-én megjelent Új Ember teremtésvédelmi rovatában. A Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy!) kezdetű enciklikájának „Teremtés evangéliuma” fejezetében olvashatjuk először, hogy „a természeti környezet közösségi jószág, az egész emberiség öröksége és mindenki felelőssége”. Az hogy a természeti környezet közjó, az nemcsak jogokat jelent, hanem kötelezettségeket: a jog a szabad hozzáférést, a kötelezettség a védelmet, megőrzést jelenti. Az egyik alapvető közjó az elérhető, tiszta édesvíz. Földünkön egyre több az térség, ahol néhány tíz éve még nem volt nagy hiány a vízből, de köztudott, hogy a sivatagok egyre nagyobb mértékben terjeszkednek, és egyre nagyobb a szárazság, ami vészjósló ütemben teszi tönkre a még viszonylag jó termőtalaj rétegeket is. Nincs elég víz, és egyre romlik a talajok minősége is. Magyarországról azt szokták gondolni, hogy vizekben gazdag, pedig ez a megállapítás egyre inkább csak nagyon viszonylagos. a World Resource Institute új jelentése szerinti, a vizek mennyiségével és minőségével kapcsolatos kockázati térképek tanúsága szerint sem áll jól Magyarország: közepes és magas kockázatúak területeink, sőt a 2030-as előrejelzések valamivel rosszabb feltételek mutatnak.

„Ami elkerülhetetlen”  címmel írt Nemes Csaba cikket a július 5-én megjelent Új Ember teremtésvédelmi rovatában. Az enciklika „Ami otthonunkban történik” című fejezetében így fordul felénk: „személyes szenvedéssé alakítsuk azt, ami a világon történik, és így felismerjük, mivel tud minden egyes ember hozzájárulni (a környezetvédelemhez)”. Idézte a Pápai Tudományos Akadémia” által 2015. április végén kiadott „Az éghajlatváltozás és a közjó” című állásfoglalásából a Harvard professzorának (E.O.Wilson) üzenetét: „azt a bűnt, amit ma elkövetünk nagyon kis valószínűséggel fogják nekünk megbocsátani utódaink, mert a folyamat visszafordíthatatlannak látszik”. Azt írja, hogy a bűn az, amikor könnyelműen azt gondoljuk, hogy majd a tudósok megoldják, a bűn a „nem ránk tartozik”, a „nem a mi dolgunk” foglalkozni vele. Észre kell vennünk, hogy felelősek vagyunk, a jövő generációk, azaz gyermekeink, unokáink jövőjéért! Nem rázhatjuk le a felelősséget magunkról, ugyanis technológiai értelemben van megoldás. Nemcsak a tudósok, ha nem a döntéshozók is tisztában vannak azzal, hogy, mit, hogyan és azzal is, hogy milyen pénzügyi forrásból lehetne megkezdeni a globális rendszerek átalakítását. A régóta ismert az a környezetpolitikai elv, amit a „szennyező fizet” alapelv mintájára, ami nem igazán működik a világban, ismert egy másik alapelv is, az „áldozat fizet” alapelv. Az áldozatok legfőképp a szegények és elesettek közül kerülnek ki, és nemcsak a távoli „Harmadik világban”, hanem a fejlett országokban és hazánkban is. Mindnyájunk felelős, ahogy Ferenc pápa üzente „minden kidobott élelmiszer a szegények asztaláról ellopott étel”. S ehhez hozzátehetjük, hogy minden elmulasztott, elodázott intézkedés, tett környezetünk védelme érdekében embertársaink életébe kerülhet, nemcsak nagyon távol tőlünk, hanem közvetlen közelünkben is. Tudnunk kell, hogy felelősek vagyunk embertársainkért is!

2015. június 18-án mutatták be Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy) kezdetű enciklikáját a Vatikánban. Az enciklika alcíme: a közös otthon gondozása.

Ez az enciklika több szempontból is rendhagyó. Mindenek előtt ez Ferenc pápa első önálló enciklikája. Rendhagyó abból a szempontból is, hogy Ferenc pápa őszintén és nagyon kritikusan szól a környezeti problémák kezelésének eddigi sikertelenségéről. A környezetvédelemről az igazságosság jegyében beszél, a közös ház, a teremtett világ megőrzéséről, gondozásáról szól. Ökológiai megtérésre, a felelős társadalmi elkötelezettség vállalására szólít fel. Rendhagyó továbbá, hogy Ferenc pápa az enciklikát kifejezetten nem hívőknek is szánja és egyfajta együtt gondolkozásra ösztönzi a világ népeit „… hogy gondolkozzon el azokon a kihívásokon, amelyek előttünk állnak a közös otthon gondozásával kapcsolatban”. (Idézet az egyik Twitter üzenetéből.) Rendhagyó azért is, mert az enciklika megírásához Ferenc pápa felhasználta az egyház társadalmi tanítását, az egyes püspökkari konferenciák környezetvédelmi dokumentumait, a testvéregyházak megnyilatkozásait, kiemelten Bartolomeosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka e témájú írásait, vagyis a kérdést hangsúlyosan ökumenikusan közelíti meg. De nem elégszik meg csak az ökumenikus cselekedetekre történő felszólítással, hanem sürgeti a világ nagy irányító rendszereinek reformját is. Olyan radikális véleményt fogalmaz meg, hogy a magántulajdon az egyetemes javak rendeltetésével szemben alárendelt szerepet kap a változásban.