A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító.
Ez nem kevesebb élet, nem gyengébb izzás, épp ellenkezőleg.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító.
Ez nem kevesebb élet, nem gyengébb izzás, épp ellenkezőleg.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
A természeti környezet intenzív gazdasági célú használatával, a népesség robbanásszerű növekedésével és annak igényeivel, egyre erősödik az igény a folyamatok központi szabályozására. A szabályozás ugyanakkor keretbe zár, komoly konfliktusokat, és ellentmondásokat is szül, ennek során azonban legtöbbször nem sikerül boldogságra okot adó eredményt létrehozni. A vállalatok egyre jobban használnak eszközöket a társadalmi felelősség-vállalásuk bizonyítására, azonban ez nem kompenzálja az erőforrások túlzott használatát és a környezetre káros gazdasági tevékenységeket. A használt módszerek, szabályozások elégtelenségét, az eredmények elszomorító hiányát a világi megszólalók mellett mind több felekezeti (egyházi) hang fogalmazza meg. Pl. XVI. Benedek pápa 2009. július 7-én megjelentetett Caritas in Veritate című enciklikája mind a környezetszennyezés, mind a társadalmi igazságosság kérdéseivel foglalkozott. Ferenc pápa majdnem kétéves pontifikátusa alatt már számos jelét adta, hogy elődei irányvonalát folytatva fontosnak tartja az embernek a (teremtett) világ iránti felelősségét. Legközelebbi enciklikájában az emberi zsarnokság és természetpusztító profitéhség miatt végveszélybe sodort természetért készül felemelni szavát és azok szegénység kialakulásban való hatásáról fog írni. Ugyanerről beszélt az Európai Parlamentben 2015. novemberében, amikor arra kérte a képviselőket, hogy „az ember transzcendens méltóságát, elidegeníthetetlen értékeit helyezzék a gazdasági érdekek elé”. Ebben a feladatban a jó lelkű, felelősen gondolkodó világi és hívő ember szándéka összeérhet és együtt kell változtatni a folyamaton.
k, 2015-04-14 13:58 „Vízkörkép” címmel írt Mozsgai Katalin és Nemes Csaba egy hosszabb elemző cikket a Húsvéti dupla-szám április 5-12-én megjelenő Új Ember teremtésvédelmi rovatában. Írtak a világjelenségekről, az Európai Unió országainak helyzetéről és a Magyarországon érzékelt problémákról. írtak arról, hogy például Kaliforniából szinte eltűnt a víz. Több kutató hangsúlyozza, hogy ez a jelenség már szélsőségesebb annál, hogy a természetes éghajlati ingadozás része legyen, sokkal inkább már a globális felmelegedés egyik regionális kísérő következménye lehet. A forrongó Közel kelet országai, nemcsak a vallási, világnézeti ellentétek, a kőolaj és földgáz készletek feletti uralom megszerzése miatt harcolnak egymással, hanem több tanulmány vélekedése szerint az édesvízhez való szabad hozzájutás kontrollálása miatt is egyre kiélezettebbek a feszültségek. Afrikában a szub-szaharai országokban már hosszú évtizedek óta életbevágó gond a megfelelő mennyiségű és tiszta víz, és legalább a minimális csatornázás biztosítása. Idén március elején Óscar Andrés Rodríguez Maradiaga hondurasi szalézi bíboros New Yorkban, az ENSZ székházában felhívást tett közzé, hogy védjék meg az emberek jogát a vízhez és az alapvető higiéniához, hogy ezzel megelőzzék milliók halálát szóltak a tudósítások.
Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség a napokban „Az európai környezet – Állapot és előretekintés 2015” címmel megjelent jelentése nyomán bemutatták az EU-helyzetképet, amiről a jelentés a következő értékélő összegzést adta „Európa távol áll a vízpolitikai célkitűzések elérésétől, vizeinek ökoszisztémái pedig messze nem egészségesek.”
Bemutatták az elmúlt évek magyarországi árvízi, belvízi és aszályos időszakait. Csak az elmúlt húsz évben többször is súlyos károkat okozó árvíz fordult elő. 1998-2002 között öt évben minden évben esetenként súlyos pl. a Tiszán 500 évenként egyszer előforduló erősségű, pusztító árvizek voltak. 2002 késő nyarán pedig a Dunán 2006 tavaszán egyszerre a Dunán és Tiszán is erős árhullám vonult le. 2010-ben a Tiszán, 2013 kora nyarán a Dunán vonult le rekordokat döntő árvíz.
Az eredeti tiszai folyószabályozás, Vásárhelyi terv óta, a töltések felhúzása, azok fokozatos emelése növelte a belvízveszélyt. Magyarország területének valamivel több, mint a 40%-a belvíz által veszélyeztetett. 1999-től amikor egy erős árvizes periódus is kezdődött, visszatért a súlyos belvizes helyzet, és 2000-ben intenzív és igen kiterjedt egymásra épülő, 400 ezer hektárt meghaladó belvizes időszak fordult elő. Néhány „csendesebb” év után 2010-től gyakorlatilag minden évben jelentős belvízkárról számolhatunk be. Ugyanakkor a 2011, 2012, 2013-as években a belvizes időszakot aszályos két esztendőben szélsőségesen aszályos időszak követte. A belvizes és a vízhiányos időszakok váltakozása miatt egyre inkább előtérbe kerül a belvízgazdálkodás.
Arra figyelmeztettek, hogy várhatóan a hőmérséklet emelkedése mellett a csapadék időbeni eloszlásának szélsőségesebbé válása is várható, ami fokozza egyrészt a rendkívül csapadékos, másrészt a vízhiányos aszályos időszakok előfordulásának valószínűségét. Így a belvizes időszakok mellett, az azt követő időszakokban valószínűleg számottevően nő az aszályhajlam is. Erre kell, hogy felkészüljünk.
k, 2015-03-31 15:43 A Szent Negyvennap során hétről hétre igyekeztünk átelmélkedni, milyen célok vezérelhetnek minket életünk különböző területein, és milyen összefüggésben állhatnak ezek a teremtett világ iránti hívő felelősségünkkel. A készületi időszak végére értünk, virágvasárnappal megkezdődik a Nagyhét. Ez az időszak minden egyházi évben a hitünkre, az életünket tápláló legmélyebb misztériumokra való összpontosítás ideje keresztény életünkben, mondhatnánk úgyis: Krisztus tanítványainak éves nagy lelkigyakorlata, Vele megélt esztendőnk „szíve”. Kézenfekvő tehát a lehetőség, hogy feltegyük a kérdést: vannak-e, lehetnek-e célok a hitünkben?
Könnyen megszülethet bennünk a válasz: hogyne lennének, azaz hogyne lenne cél a hitünkben! Egész pontosan egyetlen ilyen van: az üdvösség elérése. Ez olyan magasztosan hangzik, hogy ki merne neki ellent mondani… Ugyanakkor el kell gondolkodtasson bennünket, hogy ha ez így van, akkor miért nem „diadalmenet” minden keresztény élete, miért nem „egyenes vonalú egyenletes mozgás” Isten felé? – mert hát mindannyian tapasztaljuk, hogy azért nem az... És miért vezérelnek sokszor minket jól kitapinthatóan másfajta célok? És ha vannak ilyenek, akkor ezek mindenképpen elvetendők, Krisztus előtt nem állhatnak meg?
cs, 2015-03-26 14:23 „A gyémánt és a víz” címmel írt Mozsgai Katalin cikket a március 22-én (A Víz Világnapján) megjelent Új Ember teremtésvédelmi rovatában. Az, hogy miért is bánunk olyan felelőtlenül általában a környezeti és természeti értékeinkkel, ideértve édesvíz készleteinket, a következő közgazdaságtani paradoxon is magyarázza. A víz-gyémánt paradoxon vagy klasszikus értékparadoxon a közgazdaságtan történetének egyik fontos tudományos problémája, ami azt jelenti, hogy miért lehet kevésbé hasznos javaknak (pl. gyémántnak) igen magas áruk, míg nagyon hasznos javaknak (pl. víz) nagyon alacsony az áruk, vagy nincs is áruk. Adam Smith a paradoxon feloldására a munkaérték-elméletből indult ki: a gyémánt azért értékesebb, mert az előállításához lényegesen több munka szükséges, mint a vízéhez. Johann Heinrich von Gossen szerint a víz az élet szempontjából nélkülözhetetlen, az általa nyerhető összhaszon maximális, azonban az egyén számára szinte végtelennek tűnő mennyiségben áll rendelkezésre, így az általa nyert élvezet utolsó foka szinte nulla, ezért csereértéke is nulla. Ez az ún. határhaszon megközelítés, ahol a határhaszon szubjektív hasznosságot jelenti, amit egy jószág pótlólagos egységének elfogyasztása eredményez. A víz és a gyémánt „határhaszon-görbéje” eltérő, ha még nem fogyasztottunk egy korty vizet sem, akkor a víz egy egysége számunkra a gyémántnál sokkal értékesebb. Ugyanakkor a szubjektív hasznosság bizony nem mindig esik egybe a környezeti és természeti értékekkel, és talán ezért is hagyjuk figyelmen kívül, vagy jobbik esetben csak alul értékeljük a minket körülvevő, és alapvető életkörülményeinket, a jövőnket meghatározó környezetünk minőségét.
sze, 2015-03-25 20:28 Nagyon szeretem a magyar nyelvet, és őszintén örülök, hogy magyarnak születtem. Ez nem pusztán hazaszeretet, hanem a magyar nyelv különlegességének, kifejezésmódon túlmutató voltának tisztelete és ebből fakadó szeretete. Persze e mögött ott áll az a sok millió ember is, akinek köszönhetjük csodálatos nyelvünket. Az a több ezer évnyi fejlődés, aminek során én most e cikket ékesszóló magyar szavakkal leírhatom. Köszönöm nekik ezúton is.
A nyelv megtartó erő, a nyelv az önkifejezés és mások, a másik megértésének eszköze. A másiké, hisz ő a szóban foglalt módon is más, más mint én. Máshogy gondolkodik, máshogy él, máshogy szeret. Másságát nem mindig érezhetem magaménak, ettől nem is mindig tudom őt elfogadni, de sokszor még fogadni sem. Nehezen fogadom őt mindaddig, amíg nem egy a saját létén túlmutató teremtményt látok benne, akire teremtett szépségében csak rácsodálkozni lehet. Ebben a szemlélődésmódban nemcsak az ember maga, hanem cselekedetei is megszépülnek. Minden tette engem is emelni fog. Jelenléte vigasztalni bánatomban, szavai, tanácsai kiutat mutatni tanácstalanságomban, éneke gyönyörködtetni csendem közepette, tette pedig példát adni tehetetlenségemben. E sorok olvasói közül talán most sokan nem hiszik ezt, de nézzük meg, miért.
h, 2015-03-16 10:08 A cím olvastán esetleg némelyek előtt az égő szemű, már-már az elvakultságig elhivatott zöld aktivista téves képe jelenik meg, akit talán olyannak képzel az olvasó, hogy csak a hasonlóan lobogó aktivisták között érzi jól magát, hogy másféle emberekkel alig tart kapcsolatot. Nos, nem róla akarok szólni, elképzelt emberünk elszigetelődési problémája keveseket érint.
Jóval többen lehetünk azok, akik látva a teremtett világ helyzetét és felelősségünket a teremtés ajándékainak használatában, már tettünk elhatározásokat, változtattunk valamennyit hétköznapjaink, munkánk és ünnepeink megélésének módján. Ezek a lépések – például hogy nem vásároljuk meg azt, ami tetszetős is, futná is rá, de igazából nincs rá szükségünk – távol állnak a közgondolkodás átlagától, vagy attól, amit a média annak állít be, így kockázatosnak érezhetjük nyílt vállalásukat mások előtt. Valljuk be, nem jó érzés, ha azt gondoljuk, hogy csodabogárként könyvelnek el minket, legyintenekránk, és valószínű, hogy kibeszélik furcsaságainkat a hátunk mögött.
Ennek ellenére azt javaslom, hogy valljuk meg meggyőződésünket barátaink, munkatársaink és más, velünk kapcsolatba kerülő ember előtt. Két okom is van, hogy ezt tanácsoljam. Az egyik az, hogy a nyilvános elköteleződés növeli bennünk az elszánást, de ennél fontosabb, hogy meglepően sok megerősítő, pozitív reakcióval találkozhatunk! Egyre több emberben fogalmazódik meg, hogy nem jó, ahogy a világgal bánunk, többen is kényelmetlenül érzik magukat, sőt talán már tesznek is ezt-azt ez ügyben. Ha mi vállaljuk a meggyőződésünket, sok szövetségesre találhatunk, és segítünk a másik embernek is megerősödni a környezettudatosságban.
Ezzel kapcsolatban olyan konkrét célt fogalmazhatunk meg és követhetünk, mint például: a következő hetekben nem hallgatom el a teremtésvédő meggyőződésemet. Sőt, ha mód van arra, hogy a kérkedést elkerülve, de határozott állásfoglalással előhozzam a témát, élek a lehetőséggel.
szo, 2015-03-14 08:59 Mi is az a bizonyos két Celsius fokos emelkedés? címmel írt Nemes Csaba cikket az Új Ember március 8- ai számában. Vajon mi is ez a rejtélyes, sokat emlegetett kettő Celsius fok, amire egyre többször hivatkoznak az ember által okozott éghajlatváltozás kapcsán?! Valamikor 1992. táján az Éghajlatváltozási Keretegyezmény létrehozása kapcsán merült fel ez a határszám, méghozzá nem akárhol, hanem Genfben, a Világ Meteorológiai Szervezet (WMO) és az ENSZ Környezeti Programja (UNEP) által létrehozott Éghajlatváltozási Kormányközi Testületnek otthon adó ENSZ székház falai között. Az azokban az időkben a Genfben zajló eseményeket közelebbről követők elbeszélései szerint egy orosz tudós diplomata ötlete volt a kettő Celsius fokos határ. A diplomatát ismerők beszámolói szerint ő maga nem igazán fogadta el az ember által okozott éghajlatváltozás folyamatát, sokkal inkább azt természeti okokra vezette vissza, ugyanakkor a 2 Celsius fokos határértéket kerek, jól kommunikálható valamint nagyon távoli jövőbe vesző határértéknek tartotta. Maga az ötlet el is halt volna, ha a német kormány 1994-ben Berlinben megrendezett Klímacsúcson (az Egyezmény Részes Feleinek Konferenciája első ülésszakán) nem hozta volna be a nemzetközi hivatalos köztudatba, azért hogy egy jól meghatározott, világos célt tűzhessenek ki a nemzetközi közösség elé. Azóta is ez maradt a globális cél, bár a később hatályossá vált nemzetközi jogi dokumentumba nem került be. Mi történik, ha meghaladja ezt a határt a globális évi középhőmérséklet emelkedés? Sokan használják azt a kifejezést, hogy ezután „átbillen”, a globális klímaváltozás és "visszafordíthatatlanná”, „katasztrofálissá” válnak a következményei. Nagyon sok globális modellszámítási kísérlet utal ilyen jelenségekre, de az a bizonyos, a népszerűen „töréspontnak” is nevezett 2 Celsius fokos határ biztosan nem indíthat el ilyen drasztikus változásokat. Ennek a határ számnak nincs valódi fizikai tartalma. Nem a két Celsius fok a lényeg, hanem inkább az ehhez a tartományhoz (1-3 Celsius fok) tartozó klimatikus –esetenként súlyos- regionális következmények. Egyre többet kellene tudnunk arról, hogy pl. a Kárpát-medencében milyen változásokkal kell számolnunk az elkövetkező ötven évben szinte biztosan bekövetkező felmelegedés miatt. Ez azért is lenne rendkívül fontos, hogy minél többet tehessünk, hogy felkészüljünk az alkalmazkodásra és időt nyerjünk a cselekvésre.
h, 2015-03-09 21:29 Az ünnepek különleges napok, megszentelt időszakok, nemcsak átvitt értelemben, hanem sokszor valójában is, és ezek nemcsak a vasárnapok, amelyek számunkra keresztények számára természetes ünnepek, hanem a nemzeti ünnepeink, családi ünnepeink, barátaink ünnepei is, mind, mind lehetőség arra, hogy kiszakadjunk a mindennapokból és megtiszteljük az ünnepet annak ami. Mindegyik ugyan, más- és más jellegű, de néhány dologban biztos, hogy hasonlítanak egymásra, azaz egyaránt van szakrális és profán jellegük és valamilyen kisebb és/ vagy nagyobb közösségben gyakoroljuk. Vannak ünnepeinkben megszentelt percek és vannak élvezetekkel kapcsolatos percek, bár ennek az aránya nem mindegy, de az biztos, hogy sokan igyekszenek nem egyedül eltölteni, de vannak olyan embertársaink akiknek –talán- ez már nem annyira fontos, vagy nincs már bennük elég erő egy közösséghez tartozáshoz.
Legyen – talán – az első cél, hogy törekedjünk arra, hogy mindig közösségben ünnepeljünk. Túlságosan egyszerűnek, „triviálisnak” tűnik, pedig sokan vannak, akik egyrészt egyedül vannak, és közülük néhányan, akik nem is akarnak közösségben lenni, ünnepelni. Ha ismerünk ilyen embertársunkat, ne féljünk őket megpróbálni bevonni. Tudom nem könnyű sem a hívónak, aki befogad a saját közösségébe, sem a meghívottnak. Ismernünk kell a minket körülvevők állapotát, igényeit és tapintatosan közeledni meghívásunkkal. A közösség adhat megoldást akár Ferenc pápa idei Nagyböjt-i üzenetében megfogalmazottakra is „a világméretű önzés és közömbösség” csökkentésére. A közösség nemcsak a lelki megújulást segíti, hanem a különböző felesleges fogyasztás iránti vágyat is csökkenti, aminek bizony több pozitív, teremtésvédő eredménye is lehet. Ferenc pápa üzenete azt tartalmazza, hogy „Isten szeretete töri meg a halálos önmagunkba zárkózást, ami a közömbösség maga, és az egyház ezt a szeretetet a tanítása és a tanúságtétele révén közvetíti. A pápa azt kéri, hogy „A helyi közösségeknek arra kell törekedni, hogy túllépjenek a saját határaikon és kapcsolatba kerüljenek az őt körülvevő társadalommal, benne főként a szegényekkel.” Továbbá ahogy a Vatikáni rádió kommentálja „a pápa azt ajánlja, hogy úgy tekintsünk a másik ember szenvedésére, mint egy felhívásra, mely a megtérésre szólít fel bennünket. Ferenc pápa azt kéri tőlünk, hogy az előttünk álló Nagyböjtöt úgy éljük át, mint a szív átformálásának a folyamatát”.
v, 2015-03-01 19:01 Életünk egyharmadát a munkahelyünkön töltjük. Ha beleszámítjuk az oda-vissza utazást, a munkahelyi ebédidőt, akkor az arány még nagyobb. A teremtés védelmének erkölcsi parancsa és hitből fakadó igénye tehát nem korlátozza a felelős gondolkodást és cselekvést az otthonunkra, a szűkebb családunkra. A munkahelyen – függetlenül attól, hogy beosztottként, vezetőként, vagy vállalkozóként tevékenykedünk – nagyon sok alkalom adódik, hogy a környezetünkért tehessünk valamit.
Ha valakit az Isten mások irányításának felelősségével ajándékozott meg, akkor ezzel a lehetőséggel számos dologra lehet befolyásunk. A legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, hogy vajon a vállalkozás a közjót, az emberi méltóságot, az emberiség egészének javát szolgálja-e? Ha úgy érezzük, hogy munkahelyünk felesleges, csak az emberi telhetetlenséget kielégítő, vagy a természetet feleslegesen terhelő szolgáltatást vagy terméket nyújt, akkor ideje átgondolni, hogy ez-e az Istentől rendelt hivatásom. Valóban érdemes-e pár napos használat után eltörő, és a szemetesben végző fröccsöntött műanyag vízi pisztolyt, egyszer használatos felfújható matracot, rágógumit, vagy bulvárlapot kínálni embertársainknak? Vajon a hit, a remény, és a szeretet vezérli-e tetteimet a munkahelyen, vagy kettős életet élek – vaskosabb viccek, az adóelkerülés a „munkahelyen” beleférnek, miközben a családban, a templomi közösségben jól nevelt, erkölcsös mintapolgár vagyok?
