E világ szívében továbbra is jelen van az élet Ura, aki nagyon szeret minket.
Ő nem hagy el bennünket, nem hagy magunkra, mert végérvényesen eggyé vált földünkkel,
és szeretete mindig segít, hogy új utakat találjunk.
Áldott legyen!
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
h, 2017-07-10 18:13 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Donald Trump amerikai elnök június 1-jén bejelentette: az USA kilép a párizsi klímaegyezményből. Ezúttal ezen aggasztó hír kapcsán gondolkodunk az éghajlatváltozásról.
Az elmúlt hetek vezető híre volt, hogy az USA kilép a párizsi megállapodásból, amely az éghajlatváltozás elleni nemzetközi összefogás, az utóbbi évek legfontosabb állomása volt. Nemzetközi formáljogilag ez a lépés nem egyszerű, csak annyira, hogy az Egyesült Államok magára nézve nem tartja kötelezőnek, és így nem hajtja végre az általa önkéntesen vállalt nemzeti célokat. Ez azt jelenti, hogy az USA szövetségi szintű szabályozásában nem írnak elő vonatkozó kötelezettségeket, de a részben önálló államok, és különösen az üzleti oldal további fejlesztéseket tehet a megújuló energiák és az energiahatékonyság területén, amelyek jelentősen elősegítik az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését. Az Európai Unió vezetői egyhangúlag, közös akaratukat kifejezve támogatták a párizsi megállapodás céljainak elérését.
Az eddig ismert összcsökkentési vállalások az USA-éval együtt, ha meg is valósulnának, maradéktalanul sem elegendőek ahhoz, hogy 2-2,5 °C alatt tartsák a globális hőmérséklet-emelkedést. Ne felejtsük el, hogy egy ekkora hőmérséklet-emelkedés következménye a magasabb szélességi körök térségében akár 4-5 °C is lehet, ideértve ennek csapadékterületi és időbeli eloszlásában jelentkező jelentős változásait is. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy az előrelátható és már biztosan bekövetkező hőmérséklet-emelkedés következményeit enyhítő alkalmazkodásra egyre nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a világ minden táján.
Az éghajlatváltozás nem pusztán a meteorológiai paraméterek megváltozását jelenti, hanem sok tízezer faj kipusztulásához, termőföldjeink, vizeink minőségi és mennyiségi hanyatlásához, erdeink területének csökkenéséhez vezethet. Ennek okai részben a felelőtlen, környezetromboló emberi tevékenységekre, részben tőlünk független, belső természeti jelenségekre vezethetők vissza. Az ember azonban ahelyett, hogy gyengítené, egyre erősíti a kedvezőtlen változások folyamatát, s egyre inkább veszélyezteti a természeti folyamatok egyensúlyát, amely az emberi léthez is elengedhetetlenül szükséges. Az emberiség önpusztító kísérlete folytatódik, ahogy ezt az alábbi események is megerősítik.
h, 2017-07-10 18:12 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal egy „haszontalan” koranyári virágtengerből merítünk újfajta gondolatokat.
A Veszprém megyei Hajmáskér környékén néhol csak pár centiméter vastag a termőréteg a dolomit alapkőzeten. Erdő, sovány legelő, katonai gyakorlótér számára alkalmas csupán a terület, de esős években júniusban csodálatos virágtenger borítja be pár hétre a környéket. Hogy tud ennyi növényfaj ilyen békességben társulást alkotni, szaporodni, táplálékot nyújtani rovaroknak, madaraknak és szívósan munkálkodni a termőtalaj megőrzésén?
A hatalmas ökörfarkkórók még az elsuhanó autó ablakából is feltűnnek, a ligeti zsálya, az apróbojtorján, a tejoltó galaj, a pipacs viszont szinte elveszik az Orlay-turbolya tengerében. A hófehér szirmú vadvirág nem mérgező, nem gyógynövény, nem védett, tulajdonképpen „haszontalan”, egyszerűen csak szép… – de ha közelről szemléljük a virágát, mennyi gondosságról, ötletességről tanúskodik! Az összetett ernyőbe rendeződött virágok a megporzók csalogatásában sokkal hatékonyabbak, mintha magányosan állnának, kényelmesen sétálhatnak rajtuk a megporzó rovarok, a legszélső virágok külső szirmai pedig hatalmasra nőnek, így optikailag megnövelik a virágzat látványát. A virág a rovarokkal lép párbeszédbe, aztán majd a termés horgas tüskéivel madarak tollába, kisebb állatok bundájába kapaszkodva terjed tovább. A növény soha nem áll egyedül a természetben, csodálatosan gazdag kapcsolati hálóban él.
Minden esztendő más időjárást hoz, de a sziklagyep élő közösségéből mindig vannak olyanok, amelyeknek kedvez az év járása, ezek felszaporodnak, bőséges magtermést hoznak, táplálva, megtartva az itt élő állatvilágot is. A megtartó biztonságot a biodiverzitás, az életgazdagság jelenti a közösség minden tagjának. Ez a teremtett világ rendje. A környéken útépítések folynak, dolomitbányák működnek, ahol felszakad a termőföld vékony takarója, évszázadok során képződött humuszt szárít ki, visz el a szél órák alatt, de azonnal megkezdődik a táj gyógyulása is, amíg vannak a környéken természetes gyepek, erdőfoltok, ahonnan a növények visszatérhetnek.
De mi közünk van egy ilyen haszontalan virágtengerhez? Ferenc pápa írja: „…testi mivoltunk által Isten oly szorosan összekötött bennünket a környezetünkkel, hogy a talaj elsivatagosodása olyan, mintha mindannyian megbetegednénk; egy faj kipusztulását úgy sirathatjuk, mintha megcsonkítottak volna bennünket.” (Laudato si’ 89)
h, 2017-07-10 18:12 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal az élelmiszer-pazarlás mértékével szembesülhetünk.
Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában írja: „Azt is tudjuk, hogy az előállított élelmiszerek megközelítőleg egyharmadát eltékozoljuk, és ételt kidobni olyan, mintha a szegények asztalról lopnánk” (LS 52.)
Az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülése május 16-án elfogadta az élelmiszer-pazarlás elleni határozatát, az élelmiszer-hulladékok mennyiségének csökkentése és az élelmiszer-biztonság javítása céljából. A határozat rögzíti, hogy az élelmiszer-hulladékok mennyiségét ötven százalékkal kell csökkenteni 2030-ig, továbbá a jelenleg előirányzott, 2025-ig harminc százalékos csökkentést megcélzó kötelező célkitűzés eléréséhez megfelelő eszközök biztosítását kérik az uniós döntéshozóktól, a végrehajtásért felelős intézményektől, tagállamoktól.
Ismertek a szomorú statisztikák. A néhány évvel ezelőtti FAO (az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete)-jelentés szerint az egész világon az előállított élelmiszer mintegy harmada, vagyis nagyjából évi 1,3 milliárd tonna megy veszendőbe. A szakemberek világos különbséget tesznek az élelmiszer-veszteség és az élelmiszer-pazarlás között. Az élelmiszer-veszteség elsősorban az aratás közben, az aratás után, valamint az előállítási folyamat közben keletkezett veszteségként jelentkezik. A különösen nagy arányú veszteség leginkább a fejlődő országokra jellemző, elsősorban a gyenge minőségű infrastruktúrának, nem megfelelő logisztikának és technológiának tudható be.
Az élelmiszer-pazarlás már egészen más jellegű probléma, elsősorban a fejlett országokra jellemző: a fogyasztásra alkalmas élelmiszerek kidobását jelenti. Ez előfordulhat már az alapanyag termelése során, vagy az élelmiszer-feldolgozás fázisában, a kereskedés, a szállítás és a tárolás közben is. Történhet a fogyasztás és a vendéglátás során is.
h, 2017-07-10 18:12 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal a május virágairól gondolkodunk M. S. mester festménye nyomán.
„Szent Ferenc – hűen a Szentíráshoz – azt javasolja, hogy a természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk, az ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit… Ezért kérte azt, hogy a kolostor kertjében mindig hagyjanak valamekkora műveletlen földdarabot, hogy vadon élő növények nőhessenek, hogy akik megcsodálják, magasztalják Istent, megannyi szépség alkotóját. A világ több megoldandó problémánál: örömteli misztérium, melyet ujjongó dicsérettel szemlélünk.” (Laudato si’, 12.)
Ferenc pápa enciklikájában többször is utal a környezetvédők oltalmazójára, Szent Ferencre, aki testvérként tekintett minden teremtményre, még a virágoknak is prédikált, buzdította őket az Úr dicséretére. Májusban igazán nem nehéz követni a példáját, hiszen ilyenkor még a kissé elhanyagolt, elvadult kertek is virágba borulnak, sokszor éppen ezekben burjánzanak el legszebben az évelők! De nekünk, magyaroknak nemcsak a természetben van ilyenkor szemlélődnivalónk, a Nemzeti Galériában ott van a csodálatos, több száz éves festmény, M. S. mester Vizitációja, mely Mária és Erzsébet találkozásának jelenetét ábrázolja. Ragyogó májusi réten üdvözli egymást a két áldott asszony, titkos értelmű virágok között, maguk mögött hagyva az ikonok aranyszínű hátterét, az Ószövetség komor világát.
h, 2017-07-10 18:12 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal az áprilisi télies időjárás és a Föld napja kapcsán gondolkodunk a teremtett világ megőrzéséről.
Bizonyára vannak, akik emlékeznek arra, hogy 31 évvel ezelőtt, 1986. április első tíz napján meleg májusi időjárás volt: Budapesten április 8-án és 9-én a 26 Celsius-fokot is meghaladta a maximális hőmérséklet. A rá következő napokban gyorsan hűlni kezdett az idő, és két nap alatt több mint 23 fokot esett a legmagasabb hőmérséklet, hiszen 12-én alig haladta meg a 3 Celsius-fokot a napi maximum, és az ország több területén havas eső, a magasabb hegyekben hó esett. Ez rendkívül nagy hőmérsékletesés volt, de ehhez hasonlóak – bár nem ilyen mértékűek – az elmúlt 115 év áprilisaiban többször előfordultak. A „szeszélyes” áprilisban nagyjából 10 százalékos gyakorisággal következhet be egyik napról a másikra 10–15 Celsius-fokos lehűlés. Valami hasonló történt idén a húsvét utáni napokban is, bár „csak” 10–12 Celsius-fokot estek a napi maximumok, de az ország több térségében havas eső, havazás volt, és az azt követő felhőmentes éjszakákon fagy is előfordult. És ez így van/lenne rendjén: igazi hamisítatlan tavaszi szeszélyes időjárás volt, ami az elmúlt harminc évben kevésbé volt jellemző. Néha megmutatja magát az az időjárás, ami a 20. században jellemző volt. A következtetés nem az, hogy ez a hirtelen változás az éghajlatváltozás bizonyítéka: „sokasodnak majd az extrém időjárási események”, és nem is az éghajlatváltozás cáfolata: „lám-lám visszatért a természet a normális kerékvágásba”, hanem inkább az, hogy évtizedek óta nem fordult elő ilyen Magyarországon – és inkább ez ad aggodalomra okot. Az pedig különösen aggasztó, hogy az évjáratok közötti változékonyság egyre kiszámíthatatlanabb, ami egyrészt nehezen tervezhető, és valószínű, hogy hosszabb távon egy jelentősebb változás előjelének tekinthető.
h, 2017-07-10 18:11 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben útjára indítjuk a „teremtésvédelmi kalendáriumot”, mellyel kéthetente azonos időben jelentkezünk. Az alábbiakban a sorozathoz írt előszót adjuk közre.
Sokan, sokszor kérdezik: végül is, mi az a teremtésvédelem? Hosszan lehetne a teremtésvédelem fogalmáról értekezni, de én ilyenkor inkább a következőket szoktam mondani: a teremtésvédelem kulturális és környezeti értékeink védelme szent felelősséggel és szeretettel. Tegyük felelősséggel, amit a Jóisten – ahogyan a Teremtés könyvében olvashatjuk –, ránk bízott, azt, hogy a „földet műveljük és őrizzük meg” s mindezt tegyük evangéliumi szerető hittel, ami a megváltott, új ember sajátja. A teremtésvédelem az egyik dolgunk itt a földön, ami a lelkünkben kezdődik és beletartozik minden ember, az őt körülvevő környezettel.
Szándékaink szerint kéthetenként pénteken szeretnénk körüljárni mindazt, amit a teremtésvédelemről gondolunk.
Ezt követően minden hónap második péntekén rövid „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk: szeretnénk a természet és liturgikus idő változásán keresztül a teremtett világ szépségét, egyszerűségét, törékenységét és vitalitását bemutatni. Mindezt azért, hogy az egyházi év ritmusát is követve, Istent keresve a természet felé fordíthassuk gondolatainkat, érzékelve a teremtett világ ajándékát, s ezáltal felismerjük személyes cselekvő, valamint belső, szemlélődő indíttatású teendőinket.
szo, 2017-03-04 09:17 A döntéshozók nem csak Rachel Carsonnak, „A néma tavasz” szerzőjének 1962-ban leírt szavait, de az 1972-ben a Római Klub által kiadott híres „A növekedés határai” című munkát elkészítő, nagy befolyással bíró tudóscsoport üzenetét sem vették komolyan, és úgy tűnik, hogy ez máig sem történt meg, pedig az akkori modelleredmények és az azóta eltelt negyven évben bekövetkezett tényleges változások közel állnak egymáshoz. 1972 a globális környezetvédelem fontos éve volt: ekkor rendezték meg Stockholmban az emberi környezet megóvásával foglalkozó első világkonferenciát, amikor először deklarálták az „emberhez méltó környezethez való jogot”.
A világ döntéshozóinak az alapállása az, hogy nem történt nagyobb katasztrófa, ráadásul sokkal több embert sokkal nagyobb jólétben tart el a Föld, mint 1972-ben.
Mégis mi történt azóta? Négy évtized alatt megduplázódott a Föld lakossága, többszörösére nőtt a vízfogyasztás, vészesen csökkent a megművelhető földterületek mennyisége, és csökkent a fajok sokszínűsége, ami a legfontosabb eleme az ökológiai egyensúly fennmaradásának. Egyre gyorsabban fogynak az egy főre eső vízkészletek, Afrikában olyannyira, hogy ez a jelenség igazi népvándorlást fog okozni a következő tíz-tizenöt évben. Egymást követik az időjárási elemi csapások és a szélsőséges éghajlati rekordok. Az elmúlt napokban újra bejárta a világsajtót egy díjnyertes kisfilm, amely bemutatja, hogy hetvenöt perc leforgása alatt hogyan tűnik el egy Manhattan nagyságú jégtábla az olvadó grönlandi jégmezőből. Ha továbbra is úgy gondoljuk, hogy nincsenek határok, akkor majd a természet fog figyelmeztetni bennünket arra, hogy hol a határ.
sze, 2016-12-21 15:27 Épp miután megkezdtük ezt az adventi cikksorozatunkat, melynek témája: a remény a teremtett világ iránt magát felelősnek érző keresztény ember szemével, Ferenc pápa új katekézissorozatot kezdett Rómában Szent Péter téri általános kihallgatásain, s ezek témájául – a reményt választotta. Mintha csak meg akarta volna segíteni elmélkedésünket… Kézenfekvő, hogy Ádvent utolsó hetében a remény keresztény tartalmáról, a hittel való összefüggéseiről elmélkedve az ő gondolataiból induljunk ki.
Első katekézisében december 7-én többek között ezt mondta: „A remény a kicsinyek erénye! A nagyok, a megelégedettek nem ismerik a reményt, nem tudják, mi az.” Nem szokatlan, hogy Ferenc pápa mindenben a kicsinyek, a szegények, a kitaszítottak szempontjait látja meg elsősorban, és nekik ad elsőbbséget. De miért tartja Ferenc pápa a szegények erényének a reményt, és miért állítja, hogy a „nagyok” nem ismerik azt? Azért, mert akinek nincs szüksége semmire (vagy legalábbis így érzi, mert úgy bástyázza körül magát evilág dolgaival, hogy ideig-óráig ezzel tudja ámítani magát), annak nincs miben, nincs miért reménykednie. A remény mindig valamilyen jövőre vonatkozó vágyat foglal magában, és akinek nincs hiánya, az nem vágyakozik, így pedig nem is reménykedik. Csak annak számára érték a remény, akinek van mire várnia. Talán jobban érthető így az is, hogy sok gazdag, a világ javait habzsolva használó, és a rászorultság gondolatát magától minden formában elutasító embertársunk miért reménytelen, és így végül miért boldogtalan gazdagsága ellenére is.
De mielőtt sajnálni kezdenénk a gazdagokat, akik így mintha helyzetük folytán reménytelenségre lennének ítélve, fontos felidéznünk azt is, hogy az élet végességével, a szenvedéssel, a halállal való szembesülést valójában egyetlen ember sem kerülheti el. Ha pedig a(z önmagát) gazdag(nak látó) ember ebben a szembesülésben egyszersmind Krisztussal is találkozik; ha megismeri az evangélium válaszát ezekre az egyetemes, minden embert érintő hiányokra, és el is fogadja, hogy Jézus szemével tekintve – földi, viszonylagos gazdagsága ellenére – ő is kicsi, voltaképpen semmi, akkor neki is esélye van elkezdeni vágyakozni, és ezáltal reménykedni is.
v, 2016-12-11 21:43 Előző két cikkünkben már láttuk, milyen fontos a remény mindennapjainkban és kitüntetett pillanatainkban egyaránt. Így az sem meglepő, hogy a művészet is keresi annak tartalmát, igazi jelentését és számos formában megjeleníti a reményt vagy annak hiányát, elvesztését.
A remény allegóriája – egyfajta jelképes ábrázolása – az előző cikkünk illusztrációjaként is használt női alak, horgonnyal. A horgony rögzítést ad, biztonságot jelent a hajósnak. Hasonlóan, az ember számára a remény lehet egy olyan fix pont, amibe kapaszkodva meg lehet pihenni, vagy át lehet vészelni életünk egy viharosabb szakaszát.
Máskor reménysugárról beszélnek az alkotók. Ebben a kifejezésben egyszerre van benne a minket pillanatnyilag körülvevő sötét valóság és az attól merőben eltérő másik, fényes világ kis sugárnyi, de mégis buzdító, motiváló üzenete. A reménysugár irányt is mutat, ami jól kifejezi azt, hogy a remény segít jó célokat kitűzni.
Kocsári Zs. Kati: Reménysugár
Adódhat olyan helyzet is, amikor a művészet puszta megjelenésével maga válik reménysugárrá. Ilyen esetről írt nemrégen a sajtó, amikor egy szír zongorista egy damaszkuszi menekülttáborban az utcán adott koncerteket annak bizonyítására, hogy a háborúban is megőrizhetünk valamennyit az élet szépségéből.
h, 2016-12-05 11:20 A remény evilági értelmezésének szerepe, haszna, csapdái és kritikája
„Amíg élek, remélek” (Cicero); „Amíg élet van remény is van” (Stephen Hawking); „Amíg idő van, van még remény is” (Székely János). Ezekkel és sok más hasonló idézettel is bemutathatnánk, hányféleképpen fogalmazzuk meg azt, hogy véges életünk napjaiban vágyunk valamire, remélünk valamit. Az mindegyik idézett megfogalmazásban közös, hogy a remény nem önmagában létezik. A remény időhöz és térhez kötött. A remény a jövő, aminek az eljövetele még előttünk van. Milyennek képzeljük a jövőt? Akinek a mai élete nem felel meg, szebb jövőt szeretne. A fárasztó munkát végzők kevésbé fáradságosra vágynak, a rohanásban lévők lassabb tempóra, a szeretet nélkül élők szeretetre vágynak.
A csapda az, hogy sokszor az ember nem remél, hanem fantáziál. A fantázia fontos, hogy előrevigyen az úton, de a fantázia veszélye, hogy eltereli a figyelmet a valóságról, a realitásról. Egy mondást találtam erről, ami igen elgondolkodtatott. „Néha fantáziál az ember a jövőről, de olyankor eszembe jut az a mese, amiben az asszony tojásokat visz a piacra, és tervezgeti, hogy majd mi mindent fog venni az árából. Aztán végül összetörik az összes tojás.” A fantáziálás rövid ideig tartó, nem a valósághoz köthető állapot – a szó jelentése a szótár szerint: "képzelődik, álmodozik". A fantáziáláshoz hasonló csapda az illúzió, az illúzió kergetése. Áltatás, ámítás, érzéki csalódás. Mondhatjuk úgy is, hogy az ember a csodákban reménykedik? Csodák vannak. Az illúzió csodája és a mi csodáink között az a különbség, hogy honnan várjuk a csodát? A csodavárásunknak, egyben a reményünknek egy forrása van. Krisztus. Ami fontos számunkra, azt nem helyezzük a valóságon kívül, sőt azért teszünk, dolgozunk. Ébren tartjuk azt az állapotot, amiben reménykedünk. Minden új nappal, időről időre. Senki nem tökéletes, és nem is tudja minden nap azonos intenzitással végezni a munkáját, segíteni a rászorulót, sőt még a szeretetet sem tudjuk mindig ugyanazon a hőfokon tartani, de tudatosan lehet vigyázni rá és tudatosan lehet készülni. Időben. Ez az idő most is van.
v, 2016-11-27 07:26 
Idei adventi cikksorozatunkat a remény témája köré rendeztük. Tettük ezt azért, mert naponta hallva a híreket, például az új melegrekordokról, vagy olvasva a klímaváltozást tagadó döntéshozók előretörését, bárkiben felmerülhet a kérdés: Mit remélhetünk még? Ebben a mondatban nem csak a „mit?” kérdésre adható tudományos válasz érdekes, hanem az is, hogy miért pont a reményben keresünk támaszt?
Ebben az első cikkben a remény értelmezéseiről, funkciójáról és fontosságáról írunk. Egy hét múlva foglalkozni fogunk a remény szerepével a világban, hétköznapjainkban és ünnepeinkben. Majd rá egy hétre a remény jelenlétével a művészetekben. Végül advent végén a remény keresztény meghatározását és hitünkben betöltött funkcióját járjuk körül.
A remény fogalmát az értelmező szótár így írja le: „Bizalom, hit abban, hogy amit óhajtunk, megvalósul.” A hétköznapokban ez olyasmit jelent, hogy szeretnénk, de nem vagyunk, lehetünk biztosak abban, hogy úgy lesz. Érdemes észrevenni viszont, hogy a hittel összefüggésben használva a remény jelentése jelentősen eltér ettől. A hívő reménye bizalommal teli várakozás a megváltás által nekünk ígért örök életre.
Míg a világi értelmezésben érezhető egy feszültség az óhajtott dolog/esemény vonzó vonásai és a bekövetkezés bizonytalansága között, addig a hívő számára az üdvösség lehetősége bizonyosság. A remény fogalma itt inkább a várakozást, a türelmet hangsúlyozza.
p, 2016-09-02 18:07 Gyakoroljunk irgalmasságot közös otthonunkkal!
Ferenc pápa üzenete a teremtéssel való törődés világnapjára
2016. szeptember 1.
Egységben az ortodox testvérekkel és csatlakozva más keresztény egyházakhoz és közösségekhez, a katolikus egyház ma tartja az éves „világnapot a teremtéssel való törődésért”. E világnap „értékes lehetőséget kínál az egyes hívőknek és a közösségeknek a teremtés megőrzésére irányuló személyes hivatásuk megújítására, hálával tekintve fel Istenre azért a csodálatos műért, amelyet ő gondjainkra bízott, kérve segítségét a teremtés védelmében és irgalmát a bűnök miatt, amelyeket a világ ellen követtünk el, amelyben élünk.”1
p, 2016-09-02 18:05 (nem hivatalos magyar fordítás)
Tisztelendő testvéreimnek,
Peter Kodwo Appiah Turkson bíborosnak,
az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa elnökének,
Kurt Koch bíborosnak,
a Keresztények Egysége Elősegítése Pápai Tanácsa elnökének.
Osztozva szeretett testvéremmel, Bartholomaiosz ökumenikus pátriárkával a teremtés jövője iránti aggodalomban (vö. Laudato si’ enciklika, 7–9), és elfogadva képviselőjének, Ioannis pergamói metropolitának javaslatát, aki részt vett a közös ház gondozásáról szóló Laudato si’ enciklika bemutatásán, közölni kívánom Önökkel döntésemet, hogy a katolikus egyházban is bevezetem a „világimanapot a teremtéssel való törődésért”, amelyet az idei esztendőtől kezdve szeptember 1-jén tartunk, úgy, amint az már régóta történik az ortodox egyházban.
Keresztényekként szeretnénk felkínálni hozzájárulásunkat az ökológiai válság leküzdéséhez, amelyet az emberiség most átél. Ehhez elsősorban gazdag lelki örökségünkből kell merítenünk azokat az ösztönzéseket, amelyek a teremtés gondozása iránti szenvedélyt táplálják, mindig emlékezve arra, hogy számunkra, a Jézus Krisztusban, Isten értünk emberré lett Igéjében hívők számára „a lelkiség nincs elszakítva saját testünktől, sem a természettől vagy e világ valóságaitól, hanem ezekkel együtt és ezekben él, közösségben mindennel, ami körülvesz minket” (LS 216). Az ökológiai válság tehát mély lelki megtérésre hív minket: a keresztények meg vannak hívva egy „ökológiai megtérésre, amely azt jelenti: engedik, hogy Jézussal való találkozásuk minden következménye megjelenjen az őket körülvevő világhoz fűződő kapcsolataikban” (LS 217). Ugyanis „annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, lényegi része az erényes életnek, nem valami szabadon választható feladat s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja” (uo.).
„...HOGY MŰVELJE ÉS ŐRIZZE MEG"
(Ter 2,15)
Teremtésvédelemről lelkipásztoroknak, közösségeknek
sze, 2015-12-23 10:13 Fura világban élünk. Most épp az év egyik legsűrűbb, legzsúfoltabb időszakánál tartunk: ez lett az Advent és a Karácsony. Folyik a bevásárlás, rohanás egyik boltból a másikba, ajándékok és díszek beszerzése. De még ünnep nélkül is igen hajtós az év vége. Hajtás van az iskolában és egyetemeken: közeleg a félévi bizonyítvány, tornyosulnak a vizsgák. Hajtás van a munkahelyeken és hivatalokban. Év végi statisztikák készítése, költségvetés, jövő évi tervezés. Számok, táblázatok véget nem érő sora. A templomokban is készülődnek már az év végi hálaadást száraz adatokká silányító könyvelői számadással. Az otthonok sem mentesek a versengéstől, ki ad nagyobb, szebb és drágább ajándékokat, kinek finomabb a bejglije, hol roskadozik az asztal több süteménytől. És persze ez a normális, ebbe nőttünk bele, ez a megszokott.
Mennyire szeretnénk, akarunk, merünk ebből kilépni? Most az ünnepekre, vagy akár az életformánkat is megváltoztatni? Milyen lehet egy olyan közösség víziójának tempója, mely idei adventi elmélkedéseink alapjául szolgál? (ld. Viridis blog)
Ki és mi diktálja a tempót életünkben? Ferenc pápa sokszor hangsúlyozza most megjelent enciklikájában, hogy az ember is a természet és a teremtés része. Ezért jól tesszük, ha figyelünk a természetre, a teremtett világra. Mert segít megtalálni a helyes tempót. Bár az életünk alapjául szolgáló időt elvileg minden kultúra – és a mai napig a mienk is – a Nap és a Hold járásához szabta, mégis úgy tűnik, teljesen eltávolodtunk modern életvitelünkkel az égitestek ritmusától, mintegy kiszakítva magunkat a teremtett világból. Ha megpróbálunk lassítani a tempón, elfogadni azt, hogy mindennek meg van a maga ideje, talán egészségesebb életet élhetünk, és a természettel való összhangunk is növekedhet. Ha le tudunk lassítani, talán mi is több gyümölcsöt élvezhetünk, ahogy Paracelsus írta:
v, 2015-12-06 16:09 Kezdjünk hát bele az idei advent vezérfonalának választott vízió kibontásába. Már az első mondat is elgondolkodtató:
„Ebben a jövőben pár száz fős közösségekben élünk (akár városban, akár vidéken)”
A mai szemmel kicsinek tűnő pár száz fős közösség nem légből kapott ötlet. Robin Dunbar angol antropológus állította fel azt az elméletet, amely szerint egy ember átlag 150 másik emberrel képes stabil, élő szociális kapcsolatot fenntartani. Ennyi viszony fér a „fejünkbe”. Ennyi emberrel működik a kölcsönösség, tart össze a csoport. Ennél nagyobb csoportokban nem ismerhet mindenki mindenkit, csökken a bizalom, a csoport szükségszerűen tagolódni kezd. Könnyen felüti a fejét az önzés, sikeres lehet a „csapd be, úgysem látod többet” taktika. És valóban, olvashatjuk, hogy régen ekkora volt egy-egy jól működő faluközösség, és megfigyelhettük a széttöredezést is, amikor a nagyobb falvakban az identitás már a szűkebb településrészhez, például „alszeghez” és „fölszeghez” kötötte a lakókat. Városban is jól működtethetőek ilyen kisebb egységek, legyen az utca, lakótömb vagy plébániaközösség. Az ilyen közösségek olyan városokban működnek a legjobban, ahol a városrészek központjaiban helyet találhat minden szükséges üzlet és szolgáltatás, és így a helyi lakosok ismerősként köszönthetik a boltost vagy a cipészt, s egymást is. Ezeknek a helyi közösségi kapcsolatoknak szövögetésében (lásd Ferenc pápa enciklikájában: “a társadalmi problémákra közösségi hálóval kell válaszolni” – LS 219) nagy szerepe lehetne, és küldetéstudata is kellene hogy legyen a plébániai és egyéb keresztény közösségeknek, természetesen nem csupán a maguk javát nézve, hanem az egész körülöttük élő társadalom szolgálatára.
„szükséges javainkat lehetőségeink arányában magunk állítjuk elő közel önellátó módon.”
k, 2015-12-15 13:13 Azt ígértük, víziót, jövőképet mutatunk. (Az idei adventi elmélkedéseink kiindulópontjául szolgáló, eredetileg a Viridis blogról származó alapszöveget itt olvashatják.) Milyen legyen társadalmi kapcsolati világunk? Mit tegyünk, vagy épp ne tegyünk, hogy igaz legyen a mondás: olyat tégy másoknak, amit te is el tudnál fogadni? A vízió – fogalma szerint – realisztikus, hihető, vonzó, tükrözi az érintettek céljait, aspirációit, képszerű, szemléletes és érzelmi töltésű. Itt meg is állnék. Nem vonatkoztathatunk el attól, hogy minden vízió érzelmi kötődést is tartalmaz. Lesz, aki nem vágyik egy ilyen létforma után, lesz, aki ma is próbál így élni, s azt remélem, lesz, aki rövid eszmefuttatásaink alapján elgondolkodik azon, hogy vajon ki tudná-e próbálni, meg tudná-e állni akár egy hétig, hogy ne a ma realitásait, hanem a jövő érdekében a múlthoz jobban kötődő realitásokat vegye figyelembe.
v, 2015-12-13 06:00 Kedves Olvasóink!
szo, 2015-12-12 09:21 Kedves Olvasóink!
p, 2015-12-11 07:10 Kedves Olvasóink!
cs, 2015-12-10 06:00 Kedves Olvasóink!
sze, 2015-12-09 06:00 Kedves Olvasóink!
h, 2015-11-30 21:50 Újrakezdődik az egyházi év körforgása: ismét „eljött az Eljövetel”. (Az „advent” szó latinul „eljövetelt” jelent, „adventus Domini” = „az Úr eljövetele” az időszak eredeti neve.) Legutóbbi adventi cikksorozatunk óta jelentős események történtek, melyek hatással vannak a teremtésvédelmi gondolkodásra. Megjelent Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikája, mely a kérdést a katolikusok figyelmének első vonalába igyekszik emelni, de a világ érdeklődését is felkeltette. Elérkeztünk a párizsi ENSZ-klímacsúcshoz, melyet nagy aggódással és reménykedéssel vár az emberiségnek a környezet iránt felelősséget érző része. Az esztendő során Európában megjelent migráns-áradat gyökerénél éghajlatváltozási okok is felismerhetők. A terrorizmus újjáéledése és belépése közelebbi környezetünkbe pedig egy feszültséggel teli önálló szintet ad hozzá a nemzetek közötti kapcsolatok, a kultúrák közötti kölcsönös felelősség kérdéséhez.
A Szentatya enciklikájától kezdve a különféle politikai nyilatkozatokon és az internetes véleménnyilvánításokon át egészen a hétköznapi személyes beszélgetésekig sokan igyekeznek felrázni az eberek lelkiismeretét, megjelölni a tennivalókat, és minél nagyobb cselekevő tömeget mozgósítani melléjük. Mi az idei adventi elmélkedésekkel egy olyan szeletét szeretnénk kiemelni a törekvésnek, ami talán ritkábban kap figyelmet. Úgy gondoljuk, hogy a felelősségébresztésnek a figyelmeztetésekkel és a helyzet drámaiságának ecsetelésével legalábbis egyenrangú másik eszköze a reménykeltő távlat, az elérni kívánt cél bemutatása. Az embereket és közösségeket valószínűleg jobban segíti a változásokban, a komoly döntések meghozatalában, ha ismerik azt a távlatot, azt az állapotot, amely felé törekszenek. Azt is könnyebb felmérni, hogy jó irányba haladunk-e, ha van egy (meglehet ideális és a maga egészében nem egyik napról a másikra teljesíthető) mérce, amelyhez viszonyíthatjuk magunkat.
h, 2015-11-30 21:40 Már hagyománynak tekinthetjük, hogy az egyházi liturgikus esztendő két kiemelt felkészülési időszakában, tehát ilyenkor Adventben, valamint Nagyböjtben a teremtesvedelem.hu oldalon Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesületünk hétről hétre elmélkedésekkel igyekszik segíteni az ünnepre való felkészülést és annak összekötését a teremtett világ iránti felelősségben való növekedéssel.
Idén a korábbiaktól kicsit eltérő megközelítést választottunk. A rendszeresen olvasásra és elgondolkodásra érdemes, felelős gondolkodásról tanúskodó „zöld” írásokat leközlő Viridis blogon az idei Föld Napjához kapcsolódóan jelent meg egy blogbejegyzés, mely „megindította teremtésvédő fantáziánkat”, és úgy határoztunk, hogy idén Adventben ennek gondolatmenetéhez és megközelítésmódjához csatlakozva kínáljuk fel elmélkedéseinket. A választás talán szokatlan, hiszen ez a szöveg nem Adventre készült, és kimondottan még csak nem is vallásos irányultságú. Mégis, sőt éppen ezért keltette fel a figyelmünket, és indított minket egyfajta áttételes párbeszédre. A cikknek különösen ehhez a szakaszához szeretnénk tehát a következő négy hétben kommentárokat, keresztény hátterű reflexiókat fűzni:
„Ebben a jövőben pár száz fős közösségekben élünk (akár városban, akár vidéken), és szükséges javainkat lehetőségeink arányában magunk állítjuk elő közel önellátó módon. Élelmük jelentős részét valamilyen holisztikus mezőgazdálkodási forma keretében termeljük meg, mely teret enged a természeti létezők sokaságának is. (Vannak ilyenre modellek.) Az anyag körforgást végez: lehetőleg minden újra és újra hasznosul, hulladék alig keletkezik. Ismerjük, értékeljük és felelősen óvjuk lakóhelyünk természeti erőforrásait (víz, föld, élővilág, stb.). Amit előállítani nem tudunk, ahhoz kereskedelem révén jutunk hozzá a lokalitás elvének megfelelően: lehetőleg minél közelebbi szomszéd közösségtől, akiket ismerünk. Nem zárkózunk be: a közösségek között élénk a kapcsolat. Ritkán utazunk messzire, mégis gyakran teszünk látogatásokat másoknál. Saját ügyeinkben maguk döntünk, aktívan részt veszünk közösségünk közéletében. Az állam csak sokakat érintő kérdésekben dönt – a sokak megkérdezésével, és nem azok feje fölött. A technológia fejlett, mégis csínján bánunk vele: az életmentést és kommunikációt minden lehetőségével szolgálja, ezen túlmenően azonban inkább a „lowtech”, az egyszerűség a divat. A közösségek között sokkal inkább az együttműködés mintsem a versengés szelleme uralkodik. Az emberek nem hajtják igába minden idejüket az anyagi gyarapodás érdekében: az elégségesség, nyugodt megelégedés kultúrája virágzik a külsőségekben. Ezzel szemben az emberek és kapcsolataik belső gazdagodása az, ami a ráfordított idő és az erőfeszítések nem szűnő célja. A szolidaritás alapelv: akár egyén, akár közösség jut nehéz helyzetbe, számíthat rá, hogy a többiek méltányos feltételekkel a segítségére sietnek. A külsőségeikben szerény hétköznapok közén fénylőek az ünnepek: ilyenkor (de kimondottan ilyenkor) még távoli vidékek luxuscikkei is helyet kaphatnak az asztalon (mint pl. nálunk a kávé, déligyümölcs, csokoládé). Folyton gazdagodó kultúrát teremtünk mindennapi életünk révén. Virágzik a művészet.”
Köszönjük a Viridis blog szerzőinek az értékes, elgondolkodtató írást! Olvasóinkat pedig arra hívjuk, hogy idén Adventben is – amelynek kezdete ezúttal egybeesik a sorsfordító jelentőségűnek tűnő párizsi klímacsúcséval – elmélkedéssel, együttgondolkodással és imával kövessék felkínált négyhetes felkészülésünket, hogy ezáltal is még elkötelezettebb, tanúságtevőbb követői lehessünk a világot szeretetben teremtő és megváltó, karácsonykor közénk érkező Úrnak!
k, 2015-12-08 06:00 Kedves Olvasóink!
h, 2015-12-07 06:00 Kedves Olvasóink!
v, 2015-12-06 13:19 Kedves Olvasóink!
szo, 2015-12-05 19:43 Kedves Olvasóink!
p, 2015-12-04 12:22 Kedves Olvasóink!
