A modern társadalom nem lesz képes megoldást találni az ökológiai válságra,
hacsak komolyan át nem gondolja egész életformáját.
II. János Pál pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 1990. január 1.
A modern társadalom nem lesz képes megoldást találni az ökológiai válságra,
hacsak komolyan át nem gondolja egész életformáját.
II. János Pál pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 1990. január 1.
cs, 2018-03-15 16:46 „Ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr – bensejükbe adom törvényeimet, és a szívükbe írom. Mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig, mivel megbocsátom gonoszságaikat.” (Jer 31)
„Földi életében Jézus, annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5)
„Bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok termést hoz. Aki nekem szolgál, kövessen engem. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12)
Legyen szó munkáról, vagy játékról, ha igazán jó akarok lenni abban, amit csinálni akarok, lényegében ugyanazt kell tennem: meg kell tanulnom a mesterség, a játék szabályait, s lesnem és utánoznom kell a legnagyobbakat, a legjobbakat.
Igazodás, korlátok, engedelmesség? Persze. Merthogy másképp próbálni igazából nincs is értelme, ezt valahol mélyen pontosan tudjuk. Csakis a szabályok megtartása és a példák követése révén fakadhat munkából, játékból egyaránt művészet, siker, öröm, szépség, maradandó érték.
Mégis, milyen hihetetlen nehéz megbarátkoznunk az engedelmesség gondolatával nekünk, embereknek! Bármit, csak azt ne! A Hazugság Atyja mily sikerrel hiteti el Ősszüleink óta mindnyájunkkal újra és újra, hogy Mennyei Atyánk visszakéri tőlünk a szabadság ajándékát! Pedig Ő csak ellát minden szükséges tudnivalóval, azt reméli, hogy használjuk az értelmünket, a barátságunkat kéri, és aztán szőlőjébe hív Jézus mellé dolgozni, az Ő „válogatottjába” hív Jézus mellé játszani!
Isten összes többi teremtménye már ott munkálkodik, ott játssza szerepét a helyén. Játszik, úgy játszik, és azt játssza, ahol, ahogy, s amit a Teremtő szerető bölcsesége számára elképzelt. Mi, emberek, rontjuk el sokszor a játékot, mi rúgunk öngólokat, mi, akiket karmesternek szánt a Teremtő, mi csinálunk macskazenét a harmóniából!
Pedig a „csapatkapitány” – a teremtés koronája - legyen példa tiszta szabálykövetésben, az „edző” tanácsai betartásában, jókedvű igyekezetben, önzetlen játékban! Mi emberek, - Isten munkatársai, válogatottai - se maradjunk le testvéreink: a Nap, a Hold, a Víz, a Tűz, a Föld, a Virágok, a Szél, a Búzaszem mögött Isten akaratának örömteli követésében! Aki elhalni, láthatatlanná válni is hajlandó Jézus szolgálatában, azt – a legkisebbtől a legnagyobbig - meg fogja becsülni az Atya: vétkeikre többé nem emlékezik, és szívükbe írja törvényeit! Jézus pedig örök üdvösséget szerzett minden teremtménynek, aki engedelmeskedik neki...
Szkülla és Kharübdisz között hajózunk, de – olvashattuk a megelőző írásokból – létezik kiút: az a folyamat, ami maga az ökológiai megtérés. Ez az az út, ami egy erős keresztény opció. Nap, mint nap látjuk, sokszor közelről érzékeljük, amit II. János Pál pápa így fejezett ki 1990-es béke világnapi üzenetében: „A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége”. Globális morális és környezeti válság: sokat írunk és beszélünk róla, de talán csak a szembenézés terhe miatt is, a hárítás össznépi taktikáját követve – kevesek kivételével – nem törődünk azzal a fenyegetettséggel, ami nemcsak jelenünket, hanem még unokánk unokáinak a jövőjét is veszélyezteti. Sokan kérdezhetik: de „hiszen én hívő, jó keresztény vagyok, mi szükségem van ökológiai megtérésre?” Akik így vélekednek, még nem jutottak el „probléma gyökeréig”, valójában még nem néztek szembe, amiről II. János Pál pápától hozott idézett is szól. És így miről is tudnánk tanúságot tenni? Nézzünk szembe a morális válsággal, még ha ez küzdelmet, akár gyötrődést is jelent.
Azok a megtérők, akik annak idején Keresztelő szent János hatására új életet akartak kezdeni – tehát ráébredtek, hogy zsákutcában vannak, és komolyan elhatározták, hogy megváltoznak – kérdésekkel ostromolták a prófétát: „Mit tegyünk?” (Lk 3,10). És a próféta, a „legnagyobb az asszonyok szülöttei közül”, aki megrendítő hatással tudta átadni az üzenetet az átfogó helyzetről, a morális krízisről, a közelgő döntő időszakról – „a fejsze már a fák gyökerére tétetett!” – nem tér ki az utca embere, a földműves, a katona, a pénzember, a pap konkrét kérdése elől sem.
„Mit tegyünk? Mit tegyek?” – ez az egyszerű és örök kérdése akkor és ma is mindenkinek, aki másképp látja, átértékelte saját élete körülményeit, dolgait, saját szerepét, napi gyakorlatát, szokásait, egyszóval: életét, s most vissza akar térni a hibástól a helyeshez, a rossztól a jóhoz, a bűnöstől az üdvöshöz.
Az előző héten tárgyalt mélypontról akkor tudunk továbblendülni, amikor kirajzolódik előttünk egy vagy több olyan cél és az azt / azokat alátámasztó új értékek, amelyek eloszlatják a sorozatunk elején bemutatott, „nincs ez rendben így” érzését. Megjelennek és vonzóvá válnak, megmutatják egy olyan új élet lehetőségét, amelyikről már el tudjuk hinni, hogy hosszú távon is fenntartható.
A Szentírásban a megtérések leírásánál mindig felismerhető a folyamatnak ez a lényeges eleme. Gondoljunk csak azokra a helyzetekre, amikor Jézus odaáll valaki (például Máté, a vámos) elé, és hívja őt: „Kövess engem!” Gyakran ezek az emberek már korábban is ismerték az Urat, volt vele kapcsolatuk, tudtak tanításáról – ám most megszületik bennük a rádöbbenés arra, hogy az ő hívása megoldás a kínzó kérdésekre – ő „a Megoldás”.
Általában persze ilyenkor – ahogy Jézus sem a jövőbeni teljes „útitervet” tárja a szavára megtérők elé – nem a teljes megoldás sejlik fel, csak egy-két részlet, lépések, amelyekről hisszük, hogy meg tudjuk tenni azokat. Képesek vagyunk olyan módon élni, amire a hívás szól. Új szokások, amelyekről úgy gondoljuk, hogy át tudunk térni rájuk. Ezek az ökológiai megtérés esetén – tehát ha a Jézussal való találkozásunk minden következményét meg akarjuk jeleníteni a minket körülvevő világhoz fűződő kapcsolatainkban – sokszor apróbb dolgok, például az, hogy le tudok mondani hétköznapokon a húsevésről, vagy az, hogy megoldható, hogy biciklivel járjak munkába. Ritkábban, de előfordulhat az is, hogy egy nagyobb elhatározással indul utunk az ökológiai megtérés felé, olyannal, mint egy fenntarthatatlan munkahely vagy lakhely elhagyása.
Előző cikkünkben, nagyböjt első hetében arról elmélkedtünk, mennyire szükséges eljutnunk annak felismerésére, hogy életünket nem fenntartható módon rendeztük be – akár Isten törvénye, akár pedig az ökológiai fenntarthatóság szempontjából.
Az a felismerés azonban, hogy „rossz irányba haladunk”, még nem jelenti azt, hogy nem megyünk tovább. Nem magától értetődő, hogy a hibás irányt észrevéve azonnal lefékezünk, megállunk, esetleg elkanyarodunk. Bár ésszerű lenne, mégsem magától értetődő, hogy az ilyen (vagy egyébként bármilyen!) felismerést azonnal megfelelő elhatározás és tett követi.
Így van ez a lelki élet terén és a környezethez való viszonyunkban is. A lefelé csúszó ember, bár külső szemmel nézve világos, hogy azonnal változtatnia kellene magatartásán, gyakran csak tovább halad a romlás felé.
Jézus példázatában a tékozló fiú olyan mélyre süllyed, ami egy hívő zsidó embernek szinte elképzelhetetlen – sertéseket őriz nyomorogva egy idegen birtokán. Ez a kép szimbolikusan sűríti magába a tapasztalatot: bár nem lenne szükségszerű, ennek ellenére nem ritka, hogy el kell jutnunk a lejtő aljáig ahhoz, hogy ráébredjünk elrontott helyzetünkre, és benne a saját felelősségünkre.
Mindennapos emberi tapasztalatunk, hogy rosszul döntöttünk, rossz felé indultunk, eltoltunk valamit. Kisebb és nagyobb jelentőségű ügyekben, egyénileg vagy közösségileg, önmagunkra vagy másokra vonatkozóan gyakran elfoghat minket ez az érzés.
Az efféle hozzáállásnak létezik olyan túlzó megnyilvánulása, amit inkább kerülnünk ajánlatos, aminek ellent kell mondanunk. Aki például hajlamos az indokolatlan pesszimizmusra, az önmarcangolásra, annak nem szabad az ilyen irányú gondolatokat kritika nélkül elhinnie önmagáról, hanem helyesebb az őt jól ismerő és szerető embertársai ítéletére támaszkodnia.
Közösségi téren is előfordul hasonló: manapság például a magyar közéletben elterjedt az eltérő gondolkodású, érdekű, pártállású emberek, csoportok teljes elutasítása, amikor semmi esélyt nem adunk nekik, mert már eleve meg vagyunk győződve arról, hogy semmit nem csinálhatnak jól, és egészen biztos, hogy bármit is mondanak, tesznek vagy akár csak gondolnak, amögött feltétlenül csak gonosz szándék vagy „legjobb esetben” tévedés állhat... Ez egy olyan fajta „meggyőződés a rosszról”, aminek ajánlatos lenne ellentmondanunk, már csak azért is, mert az örökösen gyanakvó ember, aki ott is „átlát a szitán”, ahol nincs is szita, első sorban saját magát teszi tönkre ezzel a hozzáállással.
***
Van azonban, amikor helyes annak a felismerése: elrontottunk valamit. Az ilyesmi leggyakrabban önmagunkkal kapcsolatban lehet helytálló. Különösen aggasztó a helyzet, ha arra jövünk rá, hogy hosszú távú életstratégiánk, megszokásaink, életünket meghatározó elveink elhibázottak, melyeken nem könnyű változtatni. Hiszen kialakítottunk általuk egy – gyakran kényelmes – életkeretet, és az egyes elemek egymást feltételezik benne, nem lehet egyet-egyet kiemelni anélkül, hogy a többi is ne változna vele.
A Szentírás bőségesen ismer ilyen eseteket. A próféták, de maga Jézus is nemegyszer szólít fel egyes embereket, csoportokat arra, hogy változtassanak életükön. (A legismertebb és talán legszebb példa erre Jézus példabeszéde a tékozló fiúról: Lk 15, 11-32.) Neve is van ennek a változtatásnak: megtérés. Az ezt jelentő héber szó („súb”) eredetileg azt jelenti: megfordulni és az ellenkező irányba menni az úton, görög megfelelője („metanoia”) pedig azt: megváltoztatni a gondolkodásmódot.
Mindkét kifejezésből látszik, hogy radikális és alapvető változásról van szó. A feladat éppen ezért korántsem egyszerű.
Az idei nagyböjt során a teremtesvedelem.hu már hagyományosnak számító cikksorozatában az ökológiai megtérés folyamatát elmélkedjük át.
Ferenc pápa „Áldott légy…” enciklikájának 217. pontjában így ír:
»Ha ”a külső sivatagok azért szaporodtak el a világon, mert a belső sivatagok szétterjedtek”, [akkor] a környezeti válság mély belső megtérésre hívó felszólítás. De azt is el kell ismernünk, hogy vannak olyan elkötelezett és imádságos keresztények, akik – a realizmus és pragmatizmus ürügyén – nemegyszer kinevetik a környezet miatti aggodalmakat. Mások passzívak, nem határozzák el magukat szokásaik megváltoztatására, és így inkoherenssé válnak.
Ökológiai megtérésre van tehát szükségük,
amely azt jelenti: engedik, hogy Jézussal való találkozásuk minden következménye megjelenjen az őket körülvevő világhoz fűződő kapcsolataikban. Annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, lényegi része az erényes életnek, nem valami szabadon választható feladat s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja.«
Mi is ez a megtérés? Hogyan jelenhet meg Jézussal való találkozásunk a világhoz fűződő kapcsolatainkban? Ezekre a kérdésekre próbálunk majd rávilágítani a következő hat vasárnapon megjelenő cikkeinkben.
A megtérés egy folyamat, ami több szakaszra osztható. E szakaszokat vizsgálja majd egy-egy cikkünk.
Az elmúlt hetek során elmélkedéseinkkel bejárva az ökológiai megtérés útját több alkalommal előkerült a közösség fontossága. Úgy, mint ami segít minket a felismerésekben, az elhatározásokban, a döntések megszilárdulásában, de akár úgy is, mint a megtérésből szükségszerűen fakadó tanúságtétel helye, és mint ami annak nyomán létrejön. Befejező elmélkedésünkben fordítsuk figyelmünket most külön is a közösségre, és annak egyik legmélyebb megnyilvánulására, az ünneplésre, és tegyük fel a kérdést: hogyan jelennek meg ezek a teremtésvédelem közegében?
v, 2016-02-07 08:35 Az egyoldalas nyomtatható változat (PDF) itt érhető el
Farsangvasárnap (február 7.) vagy hamvazószerda (február 10.)
„Idén nagyböjtben a húsvétra való lelki felkészülés részeként Ferenc pápa Áldott légy enciklikájának szellemében szeretnénk olyan önként vállalható nagyböjti gyakorlatokat is a testvérek figyelmébe ajánlani, melyek nekünk és a körülöttünk élőknek is segíthetnek felfedezni a teremtett világ iránti felelősségünk és istenkapcsolatunk szoros összefüggéseit.
v, 2016-02-14 09:48 
p, 2016-02-19 22:24 
k, 2016-02-23 22:48 
p, 2016-03-04 14:34 
Amint a böjt a testi és lelki megtisztulásunkat segíti, belső késztetésünk támad környezetünk szebbé tételére – gondolva például a tavaszi nagytakarításra. A legáltalánosabb, egyszerű, pénztárca- és környezetbarát technikákat gyűjtöttünk össze a teljesség igénye nélkül. p, 2016-03-11 08:33 
cs, 2016-03-17 14:47 sze, 2016-02-03 16:12 „Utódaidat megsokasítom! Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak.” (Ter 22)
„(Isten,) aki nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk Vele együtt mindent?” (Róm 8)
„Ez az én szeretett Fiam, rá hallgassatok!” (Mk 9)
Úgy tűnik, Isten ezen a vasárnapon egyik szélsőségből a másikba visz minket! Egyik pillanatban végletekbe menő, mértéktelen, érthetetlen, feltétlen áldozatokat követel, a legkedvesebbet, legféltettebbet venné el tőlünk; a másik pillanatban Fiával együtt egyszerűen „mindent” nekünk ajándékoz! Egyik pillanatban lelkileg minden ajándékáról le kell mondanunk, nincstelenül, evilági reményeinktől megfosztva kell tudnunk megállni Előtte, hogy aztán felvigyen a hegyre, és mindent elsöprő magabiztosságot kínáljon: a „ha Isten velünk, ki ellenünk?” magabiztosságát.
Ha ez a Jézus, aki velünk jár-kel, Isten, akkor valóban – ki ellenünk? Márpedig: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok, rá hallgassatok!” – hangzik a felhőből, a láthatatlanból!
Jézus - a valóságos ember és valóságos Isten - kérései radikálisak, de nem bonyolultak. Szélsőséges jóságot, teljes, jókedvű engedelmességet, parancsok találékony túlteljesítését kéri tőlünk szelíden, de határozottan; cselekvő, termékeny jóakaratot minden és mindenki iránt.
Megéri, hogy feltétlenül, „vakon” engedelmeskedjünk a belső hangnak, lelkiismeretünknek, Isten kéréseinek, indításainak? Megéri a lemondás szokásainkról, hajlamainkról, eddigi megoldásainkról, életmódunkról? Mit várhatunk cserébe az ilyen ábrahámi, jézusi engedelmességért? Talán meglepő módon: utódaink „megsokasítását”, s azt, hogy ez a sokaság nem átok, teher, hanem ellenkezőleg: áldás lesz a Föld népei számára!
Igen, az „áldás vagy átok” nem önmagában a (lét)számokban rejlik! Az Istenre hallgatók utódai, az „engedelmesek népességrobbanása” áldást jelent a többiek számára is. A megtérés hatása – az ökológiai megtérésé is! – elmaradhatatlan! Végsősoron, Isten színe előtt, senki sem emelhet majd vádat Isten választottai ellen – akkor sem, ha megsokasodtak...
„A hetedik nap a nyugalom napja az Úrnak, a te Istenednek. Ezért semmiféle munkát sem szabad végezned ezen a napon, sem neked, sem senkinek a tieid közül. Az Úr ugyanis a hetedik napot megáldotta és megszentelte.” (Kiv 20)
„Istennek „oktalansága” bölcsebb az embereknél, és Istennek „gyöngesége” erősebb az embereknél.” (1Kor 1)
„Fölmenvén Jeruzsálembe, Jézus a templomban árusokat talált. Kötélből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta, mondván: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”” (Ján 2)
A harmadik vasárnap olvasmányai jól mutatják nekünk, hogy „nagy” böjtünk értelme, célja nem az öncélú önsanyargatás, hanem a helyes irányok és arányok megtalálása az életünkben. Persze, ha történetesen épp rossz irányba haladunk, akkor ehhez kell a felismerés, a gondolkodás megváltoztatása és az azzal járó irányváltás (metanoia, megtérés). Az irányváltás sikerességéhez pedig összeszedettség kell, mint ahogy jelen céljaink, irányaink, gyakorlatunk őszinte és objektív vizsgálatához is kell a fegyelem, önmagunk kordában tartása, az ön-megtartóztatás, a visszanyert ön-uralom. (Mert ha a lélek kész is, a test gyönge...) Mindez azonban eszköze, nem célja a nagyböjtnek; a cél az Úr akaratának tisztább megértése és követése.
A mai vasárnapon figyelmeztetést kapunk: az emberi élet nem a gazdaságról – még kevésbé a gazdagságról – szól! Ahogy Jézus erős prófétai jellel adja ezt tudtunkra, amikor a kereskedőket kiűzi a jeruzsálemi templomból, olyan erős prófétai üzenet az is, amikor Ferenc pápa ma, az ökológiai és társadalmi válság súlyos tényeit látva azt mondja: „Ez a gazdaság öl!”
Még a legszebb, teremtő, alkotó tevékenységet is meg kell tehát szakítanunk pihenőkkel. Időről időre rendszeresen ki kell lépnünk a gazdaság motollájából, és egyáltalán mindenféle munkából: ez parancs! „Micsoda veszteség, milyen oktalanság!”- mondja a világ. – „Időnk több mint 14%-a, minden hetedik nap kárba vész! Miért gyöngítjük gazdaságunkat, országunkat?”
Egész másról van szó. Ez a kilépés, a nyugalom napja nem egyszerűen megpihenést, a további munka érdekében szükséges regenerációt jelent számunkra, nem is valamiféle lehetőség a „munkagép” gondos, előrelátó karbantartására! Ez az idő áldott, sőt szent! Ez a nyugalom, ez a „tétlenség” és csend arra való, hogy Isten hangjára és cselekvésére figyeljünk, hogy meghalljuk és észrevegyük Őt az életünkben, csodáljuk bölcsességét és erejét, felfedezzük akaratát és kezenyomát a világban!
Jézus nem engedi, hogy a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap, a cél és az eszköz időben és térben keveredjék, és így lélekben is összekeverhető legyen. Ő, aki „ismer mindnyájunkat”, és „tudja, mi lakik bennünk”, Tőle szokatlan szigorral, elsöprő eréllyel, látványos, prófétai egyértelműséggel teremt rendet ebben a kérdésben.
Én is a Lélek temploma vagyok. Az én szívemben, az én vasárnapjaimban rendet teremtett-e már Jézus? Megkértem már, hogy tegye meg? Magamért, és rajtam keresztül a teremtett világért is, melyet Vele szeretni felelős vagyok?
„Íme szövetséget kötök veletek, utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van: a madarakkal, a háziállatokkal és az összes vaddal, a föld minden állatával.” (Ter 9)
„A (vízözönnel) jelképezett keresztség most titeket is megment, (...) hiszen az könyörgés az Istenhez, hogy adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által.” (1Pét 3)
„(Jézus) Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. (Azután) Galileába ment, és hirdette Isten örömhírét: Betelt az idő, közel van az Isten országa! Térjetek meg!„ (Mk 1)
A világtörténelemben szövetségek kötődnek és bomlanak szét. Az emberek, a közösségek, az országok szövetségeket alakítanak ki, összefogva hol jó, hol gonosz célok érdekében, világi vagy mennyei érdekek mentén. Mi, emberek milyen ritkán gondolunk arra, hogy fölösleges szövetségesek után keresgélnünk, hiszen már szövetségesek vagyunk: Isten szövetségesei! Isten összefogott mindnyájunkkal, minden teremtményével, egyenlőképpen, mindörökre! Ez a szövetség nem bomlik fel: együtt, egymásért, Istennek élünk, egymással és minden élőlénnyel, ami velünk van!
Mi azonban minduntalan megfeledkezünk arról, hogy összetartozunk, egy zászló alatt - az alatt a bizonyos elöl járó „Királyi zászló” alatt - szolgálunk. Mint kapkodó, rosszul tájékozódó csapatok a harctéren, „baráti tűzzel” pusztítjuk egymást akarva-akaratlan, embert és állatot egyaránt.
Emlékeznünk kell tehát újra meg újra arra, hogy mi Istenbe merítkezett emberek vagyunk, volnánk; keresztségünkre, Istengyermekségünkre hivatkozva kell könyörögnünk tiszta lelkiismeretért mennyei Atyánkhoz! A tiszta lelkiismeret egyrészt ártatlanságot jelent, azt, hogy Isten segítségével megszabadultunk a gonosztól, másrészt tisztánlátást, érzékeny, hibátlan, önmagunkkal szemben is őszinte megkülönböztetést jó és rossz között.
Tisztánlátásunk visszaszerzésében, szövetségünk megerősítésében segít, ha kimegyünk az emberek közül a természetbe, a vadak és az angyalok közé. Ám amikor önmagunkkal szembesülünk, amikor belül próbálunk rendet teremteni, megjelenik a Vádló is, hogy alakuló belső rendünket szétdobálja. Milyen jó, hogy szövetségeseink állnak mellettünk mindenkor, még a „pusztában” is: „minden látható és láthatatlan” teremtmény, és azok Teremtője!
Teremtményeiben – embertársainkban, az állatokban, a növényekben, a felhőkben és a vizekben – valóban közel van a Teremtő! Hiszen a teremtett világ a Teremtő világa, országa!
„Vadak és angyalok között” megpihenve, imádkozva, szítsuk fel magunkban a szövetség örömét, a Teremtő közelségének boldogító tudatát! Akkor lesz mit továbbadnunk...
Naphimnusz
„Az ökológiai megtérés, (...) annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, nem valami szabadon választható feladat, s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja.” (Ferenc pápa, Laudato si’ 216)
Hamvazószerda
„Térjetek meg! Keressétek Isteneteket, Uratokat! Ő jóságos és irgalmas – hátha újra megbocsát, s áldás fakad a nyomában! Üdvös böjtöt hirdessetek!” (Joel 2.)
„Engesztelődjetek ki az Istennel! Nézzétek: most van itt az alkalmas idő, most van itt az üdvösség napja!” (2Kor5.)
„Adományod rejtekben legyen! Rejtekben imádkozzál Atyádhoz! Az emberek ne vegyék észre böjtölésedet! Atyád a rejtekben is lát...” (Mt.6)
Az igazgatásban, „menedzsmentben” fontos eszköz a „backcasting”, ahol a lépcsőt nem jelen helyzetünkből kiindulva építgetjük a kívánt irányba, hanem képzeletben a célunkhoz állunk, és onnan tervezzük az utunkat szakaszonként visszafelé jelen helyzetünkig. A hamvazás ilyen „backcasting”-ra való felhívás: emlékezz, hogy Istentől jöttél, és oda fogsz visszatérni! Állj gondolatban Isten elé, s onnan nézz vissza mostani helyzetedre, útirányodra! Emlékezz, hogy egyszer majd örömmel akarsz odalépni Hozzá, emlékezz, hogy vinni akarsz neki valami szépet! Ebbe az irányba haladsz? Fordulj meg hát! Keresd meg újra Istent, s gyűjts Neki kincseket útközben!
Keressük Istenünket – s hol találhatjuk másutt, mint teremtményeiben? Hol engesztelődhetünk ki Vele, ha nem teremtményei által? Erre szólít az „üdvös böjtre” való felhívás.
De mitől üdvös a böjt? Van böjt, ami nem üdvös? Jézus szerint van. Ő arra tanít, hogy amikor időt vonunk meg magunktól, hogy másokra szánjuk – időt, amit étkezésre, szórakozásra, pihenésre fordíthatnánk – akkor tegyük azt csendesen, tapintatosan, szelíden, szerényen, mintegy a háttérben és a háttérből, emberi elismerést, köszönetet nem keresve.
Ellenkezőleg: mi adjunk elismerést, köszönetet a Teremtőnek ajándékaiért, amelyekkel elhalmozott, az ajándékokért melyekkel oly hanyagul bánunk! Nagybölti „utunk” elején, most, az „alkalmas időben”, a megfordulás pillanatában először is nézzünk körül hálás szívvel! Részei vagyunk a Földnek, egyek vagyunk vele, „porból vagyunk és porrá leszünk”.
Kérjük Isten irgalmát a teremtmények elleni bűneink miatt, remélve hogy a megbocsátás nyomán áldás fakad majd....
szo, 2018-01-27 09:51 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal annak járunk utána, hogy közel hatvan éve Teller Ede miként jósolta meg zseniálisan a klímaváltozás mértékét.
1958-ben kezdték meg a légköri szén-dioxid-koncentráció folyamatos mérését a hawaii Mauna Loa Obszervatóriumban és az Amerikai Egyesült Államok déli-sarki kutatóállomásán. Rá egy évre, 1959-ben az amerikai kőolajipar létrejöttének 100. évfordulója alkalmából rendezett szimpóziumon Teller Ede atomfizikus a globális felmelegedés kockázataira hívta fel a figyelmét a kőolajipar ott lévő vezetőinek. A Stanfordi Egyetem egyik fiatal doktorandusza találta meg kutatásai közben Teller Ede ezen felszólalását, melyről idén januárban több hazai internetes portál is rövid hírt adott a Guardian cikke alapján. A cikkben hozták a magyar tudós elegáns előrejelzését is: „Jelenleg a légköri szén-dioxid az átlagosnál 2 százalékkal nagyobb ütemben nő. 1970-re ez 4 százalék lesz, 1980-ra 8 százalék, 1990-re 16 százalék (Teller számításai szerint 360 ppm), ha csupán a hagyományos üzemanyagokat használjuk a jövőben is...” Teller Ede hozzá tette, hogy ha ez így folytatódik, akkor a felmelegedés következményeként, a sarki jég rohamos olvadása nyomán akár a tengerparti városokat – ideértve New Yorkot is –belátható időn belül eláraszthatja a tenger. Feltételezem, ha tudták volna a szervezők, hogy ilyen témával érkezik Teller Ede, akkor talán meg sem hívták volna.
Teller, mint az igazán kivételes tudósok, tisztában volt a nagy folyamatokkal. Beszélgetve más tudományterületeken tevékenykedő tudós kollégáival, annak alapján, amit tőlük megtudott, számolt és véleményt alkotott, mert már látta a „nagy képet”. Az 1959-es szimpóziumon elhangzott kérdésre adott válasza – miszerint 1990-re feltételezései szerint 360 ppm (milliomod) szén-dioxid-részecske lesz – tökéletes becslés, hiszen, az adatok tanúsága szerint ez a szám 355 ppm volt 1990-ben. Megrendítő, hogy már 1959-ben, viszonylag egyszerű feltételezésekkel élve is, briliáns prognózist lehetett készíteni a légkör üvegházhatására vonatkozóan.
szo, 2018-01-27 09:51 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal arról gondolkodunk, hogy tudjuk-e egyszerre művelni és őrizni a ránk bízott földet – a mi esetünkben Magyarországot.
„– Elmegyek, Uram – szól –, akaratod szerint. Útravalómat elszórom majd a földi világban.
– Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat, dús kalászokat érlelek, és megrázom a lombhullató fákat az őszi határban; aztán meg telet borítok az álmodó ugarra.
– Csak egyet kérek tőled, Uram – ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz, és nyugodt, telekamrás a tél, amiket ím, tarisznyámba adtál. Én leszek az Idő egy évig, Uram, a Te világodban. Engedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha örömre válnak a percek, és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem, s a hűvös enyészetet takarom a Te teremtményeidre.
Az Úr int: felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul a csillagerdők úttalan útjain a Földre.”
(Fekete István: Szilveszter éjjel)
Elkezdődött az új esztendő, és a vándor, a 2018-as év itt jár már közöttünk. Most még tél van, nem bontogatja látványosan a tarisznyáját, de az ember már előlegezett bizalommal várakozik ajándékaira. De mit talál az új esztendő vándora itt és most, a mai Magyarországon? Hogyan gazdálkodtunk az előző esztendők hozományával? Megőriztük természeti kincseinket, gyarapítottuk vagy eltékozoltuk az égi adományokat?
A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács immár második előrehaladási jelentését tette közzé az elmúlt év decemberében. Elgondolkodtató adatokkal szembesülünk, ha beleolvasunk a talajok állapotáról, a biodiverzitásról, a fenntartható földhasználatról szóló fejezetekbe. Lássuk a jelentés néhány megállapítását:
„Magyarország területe kétharmadának nincs vagy jelentéktelen az ökológiai értéke (burkolt felület vagy szántóterület), s különösen dinamikusan bővül az infrastruktúra által elfoglalt területek nagysága.”
h, 2018-01-01 12:06 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal előretekintünk, hogy miként tudunk határt szabni a világ kétségtelenül velünk lévő pusztulásának.
A biológiai sokféleség, a víz, a talaj megőrzése, de legalább rendkívüli gyorsaságú degradációjának lassítása, a károk mérséklése és a továbbiak elkerülése a legsürgetőbb, szükséges feltétele annak, hogy megőrizzük világunkat olyannak, mint amilyennek megismertük.
A biológiai sokféleség, a víz, a talaj, és ezzel együtt a természetes körforgás rendjének megőrzését két alapvető technológiai megoldáscsomag hatásosan és gyorsan támogathatná: 1) a energiatárolás hosszú távú megoldása; 2) az intenzív mezőgazdaság és az ipar vegyszerhasználatának drasztikus csökkentése.
Ha az emberiség megtalálná azokat a nagy teljesítményű energiatároló technológiákat, amelyek segítségével a nap, a szél és a víz mint tiszta és valóban megújuló energia sokrétűen, éjjel és nappal felhasználható lenne, valamint életünk intenzív vegyszermentesítése megvalósulna, akkor szinte egy csapásra megoldódna a környezeti terhelések nagy része.
Szkülla és Kharübdisz között hajózunk. Ez egy ősi, eposzi mélységű élmény, ami időről időre hatalmába kerít minket. Valóban, a sok, kézzel fogható fenyegetettség, betegség, erőszak, katasztrófa, a mindennapok félelmei sokszor túlságosan is beárnyékolják jelenünket. Nemcsak a közeli életszituációnk jelei ezek, hanem a média is ezt harsogja éjjel-nappal, nem csoda hát, ha ezek a terhek elegek ahhoz, ne is kívánjunk látni a pusztulást.
h, 2018-01-01 12:06 A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azon tűnődünk, hogy megmarad-e növényeink sokfélesége vagy majd csak múzeumban láthatunk egy-egy példányt.
„Lássuk tehát az ősnövényzetet.
Ím itt van az utolsó rózsa, mely
Nyílt a világon. Hasztalan virág,
Más százezer testvérrel foglalá el
A legbujább tért a lengő kalásztól;
Nagy gyermekek kedves játékszere.
Sajátságos jelenség az valóban,
Mint kaptak egykor ily játékokon;
Virágot terme még a szellem is:
A költészet s hit ábrándképeit…”
(Madách: Az ember tragédiája)
A Tragédia falanszterszínében megdöbbentő jelenet, amikor az utolsó rózsa már csak a múzeumban látható, letűnt, idejét múlt korok tanújaként. Valóban, milyen jogon foglal el helyet a haszontalan szépség, a virág a szántóföldektől, utaktól, gyáraktól? És kell-e egyáltalán aggodalmaskodnunk azon, hogy egyre több növény, állatfaj tűnik el véglegesen a Földről?
Nem ésszerű-e, ha a még érintetlen őserdőket felégetjük, a mocsarakat lecsapoljuk, hogy intenzív mezőgazdasági művelésbe vonjunk lehetőleg minden arra alkalmas földdarabot? A legfőbb indoka a természeti erőforrások nem fenntartható mértékű használatának, hogy az emberiség létszáma növekszik, egyre több élelmiszerre van szükség. Magyarországon viszont az utóbbi 25 évben a beépített, így művelésből kivont területek nagysága közel egy harmadával nőtt, mindez a népesség számottevő csökkenése mellett…
szo, 2017-12-23 23:12
Idén az advent a lehető legrövidebb, a negyedik vasárnap estéje már a Szenteste. Ezért negyedik heti elmélkedésünkben már nem ajánlunk választható feladatokat, de a liturgiából és a Laudato si' enciklikából vett gondolatokkal arra szeretnénk hívni azokat, akik követték meghívásunkat, hogy magát az ünnepet is igyekezzünk a teremtés és megtestesülés titkának hívő szeretetével megélni. Így törekedjünk a karácsonyt nem csak magunk, de minden teremtmény számára áldott ünneppé tenni.
szo, 2017-12-16 18:38 
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület idén is meghív a „teremtéstudatos adventre”. A karácsony előtti készületi időszak harmadik – idén gyakorlatilag utolsó – hetére szóló felhívásunkat az alábbiakban olvashatják.
szo, 2017-12-09 19:19 
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület idén is meghív a „teremtéstudatos adventre”. Lelki szempontokkal és gyakorlati javaslatokkal szeretnénk a karácsony előtti felkészülési időszakban annak a tudatosítását is segíteni, hogy mint emberek szeretetből teremtett lények, ugyanakkor pedig a teremtésért felelősek vagyunk.
Vasárnapról vasárnapra közzétett felhívásainkban a római katolikus szentmise aznapi olvasmányaiból és liturgiájából vett szemelvényekkel, a Laudato sì pápai enciklika egy-egy részletével és gyakorlati vállalások ötleteivel igyekszünk erre buzdítani. A gyakorlati javaslatokat ki-ki életállapotának, helyzetének megfelelően választhatja, egészítheti ki, helyezheti el mindennapjaiban. Lehetnek ezek egész hétre vagy egy-egy napra kitűzött céljaink, váltogathatjuk őket, de megtehetjük azt is, hogy az adventben előrehaladva folyton hozzáteszünk egyet-egyet a már gyakorolni kezdett elhatározásokhoz. Az is nagyon jó, ha az itt felsorolt ötletek a saját élethelyzetünknek megfelelő további vállalásokra inspirálnak minket.
sze, 2013-02-13 15:39 2013. február 13., Hamvazószerda
Tisztelt Olvasóink!
2013-ban rövid farsangot engedett csak a naptár, hamar ránk köszöntött Hamvazószerda. Hogy segítséget nyújtsunk a közeledő Húsvét minél teljesebb megélésére, a Naphimnusz Egyesület idén is böjti teremtésvédő cikksorozatot indít. Megerősít minket ebben a szándékunkban a múlt évben tapasztalt élénk érdeklődés és pozitív visszhang is.
Tavaly Nagyböjt idején hetenként a környezettudatos életmód egy-egy területével kapcsolatos gyakorlati tanácsokat adtunk olvasóinknak. Idén a teremtésvédő gondolkodás, cselekvés és az azt mozgató erények kapcsolatát fogjuk vizsgálni hétről hétre.
Terveink szerint az alábbi sorrendben tárgyaljuk majd a 4 természetes vagy világi és a 3 természetfeletti, más néven Isteni erény működését és hatásait teremtett világunk megőrzésében:
február 17. – mértékletesség: A mértékletességnek lehetne talán a legszembeötlőbb hatása a környezetterhelésre. A fogyasztás korlátozásának fontossága, a „soknál több az elég” elvének alkalmazása minden környezettudatos gondolkodás fontos része. Ezen belül és ezen túl mit meríthetünk még a mértékletesség megéléséből? Erről fog szólni első cikkünk.
február 24. – igazságosság: Közismert a fogyasztás egyenlőtlen elosztása a világ népességén belül. Mégis azt gondoljuk, hogy érdemes a részleteket és hatásokat tovább tudatosítani. Meg vagyunk győződve, hogy a javak méltányos elosztása, a szolidaritás átültetése a gyakorlatba elengedhetetlen része kell, hogylegyen egy fenntartható világrendnek. Ezt tárgyaljuk majd második cikkünkben.
március 3. – lelki erősség: Hogyan építhetjük fel azt az állóképességet, ami aztán lehetővé teszi, hogy a felismert helyes, környezettudatos elvekhez hűen éljünk akkor is, amikor a világ körülöttünk ezeket vagy figyelmen kívül hagyja, vagy kifejezetten tagadni próbálja? Negyedik cikkünkben ezt fogjuk körüljárni.
március 10. – okosság: A körültekintés, a józan ítélőképesség, az idők jeleinek olvasása mind szükségesek ahhoz, hogy gyakoroljuk a teremtésvédelmet. Törekednünk kell, hogy minél jobban megértsük a körülöttünk zajló összetett és hosszú távú folyamatokat. Ki kell alakítanunk egy nyitott, de túlzásoktól mentes hozzáállást az újdonságokhoz, egyfajta zöld konzervativizmust. Ennek részleteiről olvashatnak majd harmadik cikkünkben.
március 17. – remény: Sok környezetvédelemről, a környezet állapotáról szóló írás olyan képet fest a jövőről, amit joggal érezhetünk sötétnek, fenyegetőnek. A reménynek azonban nem mond ellent az igazság, a valósággal való őszinte szembesülés. A remény lényege, hogy bízunk Isten szeretetében, jóságában, irgalmában, mindenhatóságában, és ígéreteiben. Ez lesz a témája ötödik cikkünknek.
március 24., Virágvasárnap – hit és szeretet: Nagyhét elején két erényről is írunk majd. A hitről, Isten szavának elfogadásáról, ami meggyőződésünk szerint minden korábban tárgyalt erénynek és azok következményeinek az alapja. És a szeretetről, a szeretet cselekvő megéléséről, ami a legfőbb megnyilvánulása kell legyen hitünknek. Ezeknek a gondolatoknak kifejtésével zárjuk majd cikksorozatunkat.
Reméljük, hogy a fenti ízelítő felkeltette érdeklődésüket és ellátogatnak az oldalunkra vasárnap esténként!
v, 2013-02-17 18:48 
Egy csoport vagy akár az egész emberiség környezetre gyakorolt hatásának nagyságát egy hármas szorzattal, az úgynevezett I=PAT képlettel közelíti a szakirodalom. Ebben a képletben a hatás (I), egyenlő népesség számának (P) az egy főre eső átlagos fogyasztásnak (A) és egy T-vel jelölt technológiai tényezőnek szorzatával. (A betűjelek az angol impact = hatás, population = népesség, affluence = bőség és technology = technológia szavak kezdőbetűi.)
Manapság a közgondolkodásban a környezetvédelem, a környezetre gyakorolt hatásunk csökkentése általában csak a T tényezőre korlátozódik. Gondoljunk a legnépszerűbb, szinte jelvényként ábrázolt energiahatékony izzókra, szélkerekekre. Pedig ha belegondolunk a szorzat másik két tényezőjének alakulásába, akkor könnyen belátható, hogy lehetetlen a végeredményt csupán a T tényező változtatásával csökkenteni.
Globális tendenciák
A népesség (P) hatványozottan növekszik. Az utóbbi 50 évben nagyjából megduplázódott bár ez a tendencia a jövőben lassulást mutat. Míg Jézusnak földi életében nagyjából 250 millió kortársa lehetett, ma valamivel több mint 7 milliárdan lakjuk a földet, és még növekszik a népesség.
k, 2013-02-26 09:21 
Carlo Carreto írja „Én, Ferenc” című művében: „Addig azt gondoltam, hogy a szegénység a föld csapása, a teremtés rettenetes tévedése, Isten feledékenységének egy fajtája….” …. „A csapás nem a szegénységben nyilvánul meg, hanem a gazdagságban, a hatalmasságban, a túlzásban, amely megkeményítette és megmérgezte a szíveket.” Carreto Szent Ferenc bőrébe bújva a „megmérgezett szívekre” hivatkozik, de állítását – ahogy később írja – nem vitának szánja azokkal, akik meg akarják változtatni a dolgokat, ha azt látják, hogy a szegény embernek verésben, éhségben és megaláztatásban van része.
