A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Napjaink problémái sokszor háttérbe szorítják a jövő nehézségeit, pedig most már végképp mindenki számára nyilvánvalóan látszik, hogy környezetünk ügyében nagyon szükséges lenne a közmegegyezés. Méghozzá most és itthon.

Grenelle Párizs egy forgalmas utcája, a Grenelle nevet viselő negyedben. Ebben az utcában található a munkaügyekért felelős minisztérium, amely már 1968-ban a párizsi diáktüntetések és a nagy országos sztrájkok idején is ugyanezt a funkciót látta el. Az úgynevezett grenelle-i megállapodás (amelyet a Munkaügyi Minisztériumban írtak alá) adott lehetőséget az 1968-as tavaszi események békés lezárására. Az akkori Pompidou-kormány és a szakszervezetek között megkötött egyezmény többek között béremelést, a szakszervezeti jogok bővítését, a munkaidő és a nyugdíjkorhatár csökkentését, a családi pótlék és az öregségi járulékok emelését tartalmazta. A megállapodásoknak köszönhetően a sztrájkok szép lassan kifulladtak.

A „Grenelle” a franciák számára a mai napig a megegyezés legújabb kori szinonimája. Éppen ezért lett 2007-ben a környezeti témákban kezdeményezett nagy megegyezésnek is „Grenelle de l’environnement” az elnevezése (a környezetvédelem Grenelle-megállapodása). Hat munkacsoport – amelyek a központi kormányzat, a helyi önkormányzatok, a munkáltatói szervezetek, valamint a szakszervezetek és a nem kormányzati szervezetek képviselőiből álltak – azért ülésezett 2007 nyarán, hogy megvitassák az éghajlatváltozás és az energia, a biológiai sokféleség és a természeti erőforrások, az egészség és a környezet, az ökológiai demokrácia, a fenntartható termelés és fogyasztás követendő gyakorlatait, valamint a kapcsolódó foglalkoztatási és versenyképességi kérdéseket. A javaslatok 2007. szeptember 27-ére elkészültek, és ezek alapján október végétől már húsz konkrét intézkedés is elindult. Biztosan állítható, hogy a megállapodás is sikeres volt, és azonnali akciókat eredményezett.

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. A közbeszédben soha ennyi szenvedélyes vitát nem hallottunk az erdőkről, a vízgazdálkodásról, a termőföldek állapotáról, mint az utóbbi hetekben. Vajon jelenti ez a hozzáállásunk valódi megváltozását? – gondolkodtat el szerzőnk.

„Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk,
ki tart és táplál minket, hogy megélnénk,
ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok színes virággal élénk.”
(Szent Ferenc: Naphimnusz, Dsida Jenő fordítása)

Szeptember elseje Ferenc pápa kezdeményezésére már évek óta a teremtett világ védelmének imanapja, és talán nem véletlen, hogy ez a dátum éppen a Földanya havába esik.

A hagyományban most éljük a „két asszony napja közti” időszakot, ami augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepével kezdődik, és szeptember 8-án, Kisasszony napjával zárul. Lassan enyhül a forróság, a hosszabbodó éjszakák után a hajnali harmat újra zöld fűszálakat csalogat elő a sárguló gyepből, a napsugarak már nem égetnek, egyre inkább oldalról sütnek át a lombokon, átragyognak a kertek virágain, és alig észrevehető, ahogy a nyárból visszavonhatatlanul az őszbe vált a természeti világ. Régen a gondos gazdasszonyok ilyenkor újra megültették a kotlósokat, hogy karácsonyra legyen az ünnepi asztalra rántani való csirke, nagytakarítást tartottak, átszellőztették az ágyneműt, a téli ruhákat.

Különös, hogy ezt a varázslatos időszakot a magyar néphagyományban két Mária-ünnep határolja!

Nagyboldogasszony napjával lezárul sok növény maghozása, megérik, magvakba, hagymákba, gumókba záródik az Élet, valóban, szinte „elszenderül” a nyári kert. Kisasszony napjával pedig újra megindul a sarjadás, megpattannak a dióburkok, hullik az érett termés, a liliom előbújik földalatti rejtekéből, szétteríti pompás levélüstökét, és friss zöldjével mintha már a tavaszi újjászületést idézné meg!

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal hálát adunk, hogy itt, Magyarországon van kenyér, amit ehetünk, még ha az aszály a mi életünkben is látható, sőt félelmetes módon jelen van.

A hírek szerint megint lesz itthon elegendő hazai kenyérgabona a következő esztendőre. Évtizedek óta így van már Magyarországon, megszoktuk, minden augusztusban ezt halljuk, és talán bele se gondolunk, hogy szerte a világon ez ma már nem is annyira természetes… Igaz, bizonyára drágább is lesz a kenyér, de talán éppen ezért újra jobban értékeljük, és megbecsüljük még akkor is, ha már nem egészen friss, kicsit megszikkadt.

De ha az alföldi kukoricatáblák siralmas állapotára, a száradó napraforgóra tekintünk, mély aggodalom tölti el a szívünket. „Uram, hozzád kiáltok, mert megemésztette a tűz a puszta legelőit, fölperzselte a láng a mező minden fáját. Hozzád kiáltanak a mező vadjai is, mert kiszáradtak a víz forrásai, és megemésztette a tűz a puszta legelőit.” (Jo 1,19)

Az aszály hatalmas károkat okoz idén a mezőgazdaságban, és nem is sejtjük, mi lesz jövőre. Ez most egy félelmetes folyamat kezdete, valóban az éghajlat visszafordíthatatlan változása, vagy csak egy kivételesen rossz esztendő?

Az alkalmazkodás lehetőségeit keressük, termesszünk más fajtákat, olyan növényeket, melyek jobban elviselik a szárazságot, a nyári forróságot, a késő tavaszi fagyokat? Becsüljük meg jobban a tavaszi áradások ajándékát, és a kizsigerelt szántóföldek egy részét adjuk vissza a hagyományos vízgazdálkodásnak, legelőt, ártéri gyümölcsöst, galériaerdőket telepítsünk újra a folyók mentén? Sürgető kérdések, de mi lenne a jó válasz?