A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben, de most kivételesen szerdán. Itt a tavasz, együnk valódi zöldséget, gyümölcsöt! – erre buzdítunk ezúttal mindenkit.

Most már lassan, de biztosan közelednek a melegebb tavaszi napok. Egyre inkább vágyunk a friss zöldségre, gyümölcsre, pontosabban nem is „friss”, hanem valódi, szabadföldi terményekre. Bár ha tudnánk, hogy még ezeket a zöldségeket, gyümölcsöket is mennyiféle vegyszer teszi – sok esetben – kockázatos felhasználásúvá, talán egyre inkább az úgynevezett biotermékekre vágynánk.

„Miért azt mondjuk, hogy bioalma és biohús; miért nem azt mondjuk, hogy kemoalma és kemohús?” – kérdezi Molnár Zsolt, az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének (ÖBKI) kutatója abban az interjúban, amely az ELTE TTK havilapja, a Nyúz 2018. februári számában jelent meg. „Hiszen valójában a bioalma az alma, és amelyik agyon van vegyszerezve, az kemoalma.”

Még napjainkban is zsíros magyar földként emlegetjük a jó minőségű hazai termőtalajokat. Magyarországon csaknem hárommillió hektáron termesztünk gabonaféléket, valamivel több mint egymillió hektáron kukoricát, százharminc-százötvenezer hektáron zöldségeket. Igaz ugyan, hogy a paprika és a paradicsom esetében a nem szabadföldi termesztés meghaladja az ötven százalékot. Pedig a szabadföldi magyar paradicsom íze vetekszik az olaszéval.

Az üvegházakban termelt zöldségek nagy részét – néhol még a szamócát is – talaj nélküli, úgynevezett akvakultúrás, aeroponiás technológiával állítják elő, ami egyáltalán nem magyar sajátosság. Hollandiában a talaj nélkül termesztett paradicsom aránya már megközelíti a száz százalékot, de a technológia elterjedtsége a zöldségtermelés egészét tekintve is nyolcvan százalék fölött van. A német vágott virág is talaj nélküli termesztésből kerül piacra.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Egyedül nem megy – ez derül a sziklacsúcsok lakóiról szóló írásunkból.

„A budai hegyek csodálatos szépségét még nem fedezte fel a magyar lélek. Költők nem szólnak róla, festők nem festik, s a magyar kertész nem jár hozzá tanulni. A szomszédságunkban sárgulnak fel a hegyek oldalában a somfák, itt nyitják lila kelyhüket a bájos kökörcsinek, ártatlan szépségükkel mosolyognak a tengernyi rózsák, lágyan, mint az álmodó szép asszony, ringanak az árvalányhajmezők, a sziklákon őshonos magyar virágok fehérsége, kéksége és ezüstje ragyog, de a buta pesti ember érzéketlenül megy el ezek mellett a virágok mellett, s eszébe sem jut, hogy csodák között jár, a teremtés legtitkosabb, legmisztikusabb csodái, a magyar föld, a budai hegyek virágai között…”

Rapaics Raymund mintegy száz évvel ezelőtt fedezte fel magának a budai hegyek kopasz tetőin a sziklagyepek tavaszi virágpompáját. Szinte hihetetlen, hogy ezeken a messziről kopárnak tűnő sziklákon milyen gazdag életközösségek alakultak ki. „Égi szigetek” ezek a csúcsok, az egész Budai-hegységen végighúzódnak, és valami titokzatos módon összeköttetésben maradnak egymással, az őket elválasztó erdők, völgyek, városok nem jelentenek akadályt a növényfajok, velük együtt élő állatok fennmaradásának, terjedésének. A mai csonka Magyarország mintegy kétezer növényfajának tizedrésze képviselteti magát egy-egy sziklatetőn, valóban talpalatnyi helyen, és mégis „fenntartható” módon, egyensúlyban. Az időjárás szeszélyei, nagy hidegek, aszályos esztendők, tűzesetek ellenére nem csökken a fajok száma, a talaj borítottsága végig állandó, csak éppen mindig más növényfaj erősödik, terjed jobban, a kihívás természetétől függően.

Itt bújnak elő először a finom szőrruhába burkolt kökörcsinek, a ragyogó sárga héricsek kora tavasszal! A száraz fű közül élénk színükkel, óriási kitárt kelyhükkel messzire virítanak, hogy az első ébredező rovarokat odacsalják. Az aranysárga és a lila együtt jelenik meg márciusban, és ezt a két színt cifrázzák tovább heteken át a többiek is, a ternyék, pimpók, naprózsácskák, gyöngyikék. Ez persze nem véletlen, hiszen a korán ébredő poszméhek, dongók ezt a két, egymást kiegészítő színt veszik észre, itt keresik a táplálékot jelentő nektárforrást.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Mai összeállításunkból az is kiderül, hogy hazánkban tavaly nőtt-e vagy csökkent a légszennyezettség mértéke.

Megint átléptünk egy határt, ahonnan visszatérni nagyon sok időbe kerülhet. Átlépte a Föld légköri szén-dioxid-koncentrációja a 410 ppm-t (részecske a millióhoz). Eddigi tudásunk szerint az ember civilizált történelme során még nem volt ekkora a Föld légköri szén-dioxid-koncentrációja.

Az USA-béli NOAA (Nemzeti Óceáni és Légköri ügyek Hatósága) által a világon először, 1958-ban üzembe helyezett, a háttérszennyezettséget (szén-dioxidot) mérő állomás 2018. májusi jelentése az időszakos természetes változékonyságtól letisztított, átlagos szén-dioxid-szintről adott tudósítást. A szén-dioxid évtizedeken keresztül a légkörben marad, és így felhalmozódik, ezért a 400 ppm szint alá csökkenéshez csakis az egész világra kiterjedő, robosztus eredményeket adó, a szennyező anyag kibocsátását csökkentő intézkedésekre lenne szükség. 1958 óta, azaz mindössze hatvan év alatt kis híján 100 ppm-t, azaz több mint 30%-kal nőtt a légkör átlagos szén-dioxid-szintje.

Tudjuk, hogy mit kellene tenni, de mégsem úgy cselekszünk. Az elmúlt harminc évben számos nemzetközi megállapodás rendelkezik arról, hogy miért és hogyan kellene csökkenteni a kibocsátásokat. A legutóbbi, a párizsi klímaegyezmény is erős célokat tűzött ki arra nézve, hogy 2030-ra és azon túl milyen arányban kellene csökkenteni a kibocsátásokat.

„A bűnbánat ajtaját nyisd meg nékem, életadó Urunk, mert az én lelkem virraszt a te szent hajlékodban…” - énekli a görög katolikus egyház a bűnbánati időben.

A Nagyböjt bűnbánati idő, a 40 nap kellően hosszú, de nem kibírhatatlanul sok. Elhagyunk bizonyos ételeket, szokásokat, elsősorban olyanokat, amelyeknek rabjai vagyunk. Lemondunk olyan ételekről, italokról, amelyek egyébként mindennapjaink részét képezik. Nem csak azért, mert az Egyház előírja, hanem saját magunk akaratából: szeretetből, Krisztusért, a Úr szenvedésében való osztozás jeleként.

Már az ókori pogány filozófusok is vállaltak bizonyos étkezési korlátozásokat, hogy megőrizhessék az uralmat szenvedélyeik felett. Sok vallásban ma is ez motiválja a bizonyos ételekről való lemondást. A keresztény böjt lényege azonban nem ez, hanem mindenek felett a Krisztus szenvedésében való osztozni akarás és az ezért vállalt önmegtartóztatás. Ezen cselekedeteinken keresztül beteljesednek az Úr szavai: „Csak nem böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény… Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” /Mk 2,19-20/

Böjtölésünk egyik, de nem egyetlen módja a bizonyos ételektől, italoktól való tartózkodás, a mértékletesség gyakorlása. Az egyházi előírás Nagyböjtre igen engedékeny, hiszen ezen időszak mindösszesen 8 napjára ír elő (igen enyhe)  korlátozásokat, és még Hamvazószerdán meg Nagypénteken is - amelyek pedig szigorú böjti napok - megengedett a háromszori étkezés.

Az, hogy közlekedésünk jelentősen hozzájárul környezetterhelésünkhöz, talán a zöld gondolatok közül elsőként került be a közgondolkodásba. 

1999-ben a Németországban található trieri egyházmegye 390 híve indította útjára az „autóböjt” kezdeményezést. Azóta is minden évben meghirdetik a kampányt, amihez az érdeklődők az interneten is csatlakozhatnak (http://www.autofasten.de). A résztvevőket tapasztalataikról is megkérdezték. A környezettudatosság mellett előnyként említették meg többek között a testedzés lehetőségét – pl. kerékpározás  –, de a kisebb stresszt és az új szociális kapcsolatok kialakulását – pl. a közösségi közlekedésre várva – is. Mára több más országban is indítottak hasonló akciókat, Ausztriában 8 éve hirdetik meg az autóböjtöt: http://www.autofasten.at . Itthon ilyen hivatalos kezdeményezés nincs, de szervezetlenül is jól működő böjti felajánlás lehet a séta, bicikli vagy közösségi közlekedés választása. 

Az egyház liturgiájának csúcspontja a Nagyhét. Olyan egyedülálló időszak ez a liturgikus évben, mely sok elemében megőrizte a legősibb gesztusokat, rítusokat és szimbólumokat. A Nagyhét eredendő és egyetlen igazi célja, hogy a hívő ember és közösség társul szegődjön Jézus Krisztushoz a szenvedésen és a kereszthalálon át a feltámadás felé vezető úton, mintegy az ő életének mintájára – és az Eucharisztiában valamiképp valóságosan is “Krisztussá” – alakuljon. Hitünknek ehhez a legmélyebb, legközpontibb titkához semmit nem lehet hozzáadni vagy átalakítani benne. Így a Nagyhét liturgiája nem olyasmi, amit eszközként fel lehetne használni bármilyen más cél érdekében. A Nagyhét, különösen pedig a Szent Háromnap egyedülálló meghívás arra, hogy átadjuk magunkat Krisztus élete sodrásának, elmerüljünk magában a liturgiában.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a hívő közösség az egyház történetének minden korszakában aktuális gondolkodásmódjával tekintett a Passióra, Krisztus szenvedésére, halálára és feltámadására; és mindig megtalálta meg benne a neki szóló, saját korának igényei szerint időszerű választ, apránként gazdagítva is a szent napok tradícióját olyan elemekkel, melyek egyre mélyebben tárják fel az egyetlen misztériumot. Azért is így kell ennek lennie, mert az evangélium igazi értéke és célja épp az, hogy – mint Isten élő szava Krisztusban – minden kor minden emberi helyzetére választ, megoldást adjon. De ehhez újra és újra friss szemmel, legigazibb, legkonkrétabb kérdéseinket vállalva kell közelítenünk az Igéhez, és hinnünk kell abban, hogy az evangéliumban választ is kapunk rájuk Istentől.
A mai világ egyik legégetőbb kérdése, hogy hogyan lehet az emberiség és a teremtés sorsát alakító valódi erővé az igazságosság, az osztozás és a teremtés iránti felelősség. Így számunkra a Nagyhét olyan kitüntetett alkalom kell, hogy legyen, amikor – a Krisztussal való személyes találkozás mindig érvényes igényén túl – evangéliumi elkötelezettséggel keressük a választ korunknak erre a sajátos kérdésére is. Ha nem akarunk önmagukba forduló keresztények lenni, akkor meg kell kérdeznünk magunktól: mit akar mondani nekünk Isten Krisztus szeretetből vállalt kereszthalálán és feltámadásán keresztül a világ iránti szeretetéről – és arról, hogy tőlünk milyen módon várja ezt a szeretetet.

„Az Úr, követei által még jókor és ismételten elküldte hozzájuk figyelmeztetéseit. De ők kigúnyolták követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül beteljesedett az Úrnak szava: pusztaság lesz az ország és nyugodni fog, míg e nyugalom által elégtételt nem szolgáltat a megszentségtelenített szombatokért.” (2Krón 36)

„A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. Az Ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket.” (Ef 2)

„Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert tetteik gonoszak voltak.” (Jn 3)

Nagyböjt negyedik vasárnapja az örvendezés vasárnapja – de minek is örvendezzünk voltaképpen? A liturgia szent olvasmányai az emberi nemtörődömség, gonoszság elkerülhetetlen következményeiről írnak, s ezeket a következményeket látjuk a világban kibontakozni napjainkban is. Mi van itt örülnivaló?

Ha röviden akarunk válaszolni, talán úgy fogalmazhatnánk: örömünk oka, hogy Teremtőnk nem hagy magunkra minket, hanem újra meg újra esélyt ad, hogy szabadon döntve tegyük meg a jót, a helyeset, azt, ami „az ország” – benne a magunk – javára válik.

A teremtett világba helyezett ember, a férfi és az asszony, nem valami rosszízű túlélési vetélkedő részeseként érkezett egy ellenséges környezetbe, információk nélkül! Isten mindig is tudtukra adta, ma is tudtunkra adja, hogy mi a feladatunk a teremtéssel, milyen eszközeink vannak és milyen eszközök „szabálytalanok”, és tanít arra, hogy milyen magaviselet, hozzáállás az, amely alkalmas a világ – anyagvilág és társadalom – „rendeltetésszerű” működtetésére, a harmonikus, nyugodt „üzem”, a béke és a fejlődés fenntartására. Isten nem rejti véka alá, hogy a „nem rendeltetésszerű” használatban tönkremegy a teremtés és tönkremennek az emberi kapcsolatok is: a „parancsolatok és törvények” tehát értünk vannak, nem ellenünk; nem egyszerűen köteleznek, hanem felvilágosítanak a célravezetőről.

Isten felismerhetővé teszi számunkra, egyenesen megüzeni nekünk azt is, hogy mi lesz a következménye annak, ha megvetjük a jókor és ismételten jövő figyelmeztetéseit: „pusztaság lesz az ország”! Tudjuk, hogy ez a következmény, az emberi gonoszság következménye, a történelem során újra és újra bekövetkezett, és ismét itt van a küszöbön. A világ természeti rendszerei mennek tönkre, a pusztulás okozta szűkösség itt is, ott is háborúkat, nyomort és éhhalált okoz, amely elől milliók menekülnek biztonságot keresve.

Mégis örvendezhetünk: hisz Isten nem azért küldte Fiát a világba – ebbe a világba! – hogy elítélje azt, hanem hogy üdvözítse. Mi pedig, akiket Krisztus Jézusban jótettekre teremtett, Vele együtt részt vállalhatunk a teremtés meggyógyításában...

Szkülla és Kharübdisz között hajózunk, de – olvashattuk a megelőző írásokból – létezik kiút: az a folyamat, ami maga az ökológiai megtérés. Ez az az út, ami egy erős keresztény opció. Nap, mint nap látjuk, sokszor közelről érzékeljük, amit II. János Pál pápa így fejezett ki 1990-es béke világnapi üzenetében: „A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége”. Globális morális és környezeti válság: sokat írunk és beszélünk róla, de talán csak a szembenézés terhe miatt is, a hárítás össznépi taktikáját követve – kevesek kivételével – nem törődünk azzal a fenyegetettséggel, ami nemcsak jelenünket, hanem még unokánk unokáinak a jövőjét is veszélyezteti. Sokan kérdezhetik: de „hiszen én hívő, jó keresztény vagyok, mi szükségem van  ökológiai megtérésre?” Akik így vélekednek, még nem jutottak el „probléma gyökeréig”, valójában még nem néztek szembe, amiről II. János Pál pápától hozott idézett is szól.  És így  miről is tudnánk tanúságot tenni? Nézzünk szembe a morális válsággal, még ha ez küzdelmet, akár gyötrődést is jelent.

Az előző héten tárgyalt mélypontról akkor tudunk továbblendülni, amikor kirajzolódik előttünk egy vagy több olyan cél és az azt / azokat alátámasztó új értékek, amelyek eloszlatják a sorozatunk elején bemutatott, „nincs ez rendben így” érzését. Megjelennek és vonzóvá válnak, megmutatják egy olyan új élet lehetőségét, amelyikről már el tudjuk hinni, hogy hosszú távon is fenntartható.

A Szentírásban a megtérések leírásánál mindig felismerhető a folyamatnak ez a lényeges eleme. Gondoljunk csak azokra a helyzetekre, amikor Jézus odaáll valaki (például Máté, a vámos) elé, és hívja őt: „Kövess engem!” Gyakran ezek az emberek már korábban is ismerték az Urat, volt vele kapcsolatuk, tudtak tanításáról – ám most megszületik bennük a rádöbbenés arra, hogy az ő hívása megoldás a kínzó kérdésekre – ő „a Megoldás”.

Általában persze ilyenkor – ahogy Jézus sem a jövőbeni teljes „útitervet” tárja a szavára megtérők elé – nem a teljes megoldás sejlik fel, csak egy-két részlet, lépések, amelyekről hisszük, hogy meg tudjuk tenni azokat. Képesek vagyunk olyan módon élni, amire a hívás szól. Új szokások, amelyekről úgy gondoljuk, hogy át tudunk térni rájuk. Ezek az ökológiai megtérés esetén – tehát ha a Jézussal való találkozásunk minden következményét meg akarjuk jeleníteni a minket körülvevő világhoz fűződő kapcsolatainkban – sokszor apróbb dolgok, például az, hogy le tudok mondani hétköznapokon a húsevésről, vagy az, hogy megoldható, hogy biciklivel járjak munkába. Ritkábban, de előfordulhat az is, hogy egy nagyobb elhatározással indul utunk az ökológiai megtérés felé, olyannal, mint egy fenntarthatatlan munkahely vagy lakhely elhagyása.

Mindennapos emberi tapasztalatunk, hogy rosszul döntöttünk, rossz felé indultunk, eltoltunk valamit. Kisebb és nagyobb jelentőségű ügyekben, egyénileg vagy közösségileg, önmagunkra vagy másokra vonatkozóan gyakran elfoghat minket ez az érzés.

Az efféle hozzáállásnak létezik olyan túlzó megnyilvánulása, amit inkább kerülnünk ajánlatos, aminek ellent kell mondanunk. Aki például hajlamos az indokolatlan pesszimizmusra, az önmarcangolásra, annak nem szabad az ilyen irányú gondolatokat kritika nélkül elhinnie önmagáról, hanem helyesebb az őt jól ismerő és szerető embertársai ítéletére támaszkodnia.

Közösségi téren is előfordul hasonló: manapság például a magyar közéletben elterjedt az eltérő gondolkodású, érdekű, pártállású emberek, csoportok teljes elutasítása, amikor semmi esélyt nem adunk nekik, mert már eleve meg vagyunk győződve arról, hogy semmit nem csinálhatnak jól, és egészen biztos, hogy bármit is mondanak, tesznek vagy akár csak gondolnak, amögött feltétlenül csak gonosz szándék vagy „legjobb esetben” tévedés állhat... Ez egy olyan fajta „meggyőződés a rosszról”, aminek ajánlatos lenne ellentmondanunk, már csak azért is, mert az örökösen gyanakvó ember, aki ott is „átlát a szitán”, ahol nincs is szita, első sorban saját magát teszi tönkre ezzel a hozzáállással.

***

Van azonban, amikor helyes annak a felismerése: elrontottunk valamit. Az ilyesmi leggyakrabban önmagunkkal kapcsolatban lehet helytálló. Különösen aggasztó a helyzet, ha arra jövünk rá, hogy hosszú távú életstratégiánk, megszokásaink, életünket meghatározó elveink elhibázottak, melyeken nem könnyű változtatni. Hiszen kialakítottunk általuk egy – gyakran kényelmes – életkeretet, és az egyes elemek egymást feltételezik benne, nem lehet egyet-egyet kiemelni anélkül, hogy a többi is ne változna vele.

A Szentírás bőségesen ismer ilyen eseteket. A próféták, de maga Jézus is nemegyszer szólít fel egyes embereket, csoportokat arra, hogy változtassanak életükön. (A legismertebb és talán legszebb példa erre Jézus példabeszéde a tékozló fiúról: Lk 15, 11-32.) Neve is van ennek a változtatásnak: megtérés. Az ezt jelentő héber szó („súb”) eredetileg azt jelenti: megfordulni és az ellenkező irányba menni az úton, görög megfelelője („metanoia”) pedig azt: megváltoztatni a gondolkodásmódot.

Mindkét kifejezésből látszik, hogy radikális és alapvető változásról van szó. A feladat éppen ezért korántsem egyszerű.

Az elmúlt hetek során elmélkedéseinkkel bejárva az ökológiai megtérés útját több alkalommal előkerült a közösség fontossága. Úgy, mint ami segít minket a felismerésekben, az elhatározásokban, a döntések megszilárdulásában, de akár úgy is, mint a megtérésből szükségszerűen fakadó tanúságtétel helye, és mint ami annak nyomán létrejön. Befejező elmélkedésünkben fordítsuk figyelmünket most külön is a közösségre, és annak egyik legmélyebb megnyilvánulására, az ünneplésre, és tegyük fel a kérdést: hogyan jelennek meg ezek a teremtésvédelem közegében?