Valójában azok élveznek és élnek meg jobban minden pillanatot, akik felhagytak azzal,
hogy innen-onnan csipegessenek, hogy mindig olyasmit keressenek, amijük nincs.
Az ilyenek megtapasztalják, mit jelent értékelni minden egyes személyt és minden dolgot,
megtanulnak kapcsolatba lépni a legegyszerűbb valósággal is, és tudnak örülni neki.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
v, 2023-04-02 16:04 
Sokan sokfelé keresik és vélik megtalálni a jelenkor kríziseinek fő forrásait. Az azonban biztos, hogy a HAGYOMÁNYOS KÖZÖSSÉGEK FELBOMLÁSA, AZ ELMAGÁNYOSODÁS súlyos probléma. Oka és egyben következménye is a természeti és társadalmi válságnak. Atomizált családban vagy sokszor egyedül élünk, holott tudjuk: „Nem jó az embernek egyedül lenni..” (Ter 2,18). Isten társas lénynek teremtette az embert.
A magány egyéni szinten is hat ránk, hiszen lelkileg rosszul érezzük magunkat tőle – de ez még nem minden. Jelenlegi széttagolt társadalmi létünk egy sor további probléma melegágya is egyben. Ahogy Ferenc pápa a Laudato si' enciklikában írja: „az egymástól elszigetelt egyének elveszíthetik képességüket és szabadságukat arra, hogy legyőzzék az instrumentális ész logikáját, és kiszolgáltatva maradnak az erkölcs nélküli, a társadalmi és környezeti érzék nélküli fogyasztói gondolkodás kénye-kedvének." (LS 219)
Magányos életmódunkhoz méltóan simul hozzá magányos közlekedésünk is. Egyedi, néhány főre készített kis bádogdobozokban furikázunk, megfosztva a környezetünk érzékelésének, megélésének lehetőségétől. Nem érezhetjük a szél fuvallatát az arcunkon, nem hallhatjuk a madarak csiripelését, a vonat füttyét, a kutya ugatását. Nem szippanthatjuk magunkba a zápor utáni föld semmihez nem fogható szagát, a lusta nyáresték grillfüstjét, a virágzó akácfák bódító illatát. Kis bádogdobozaink könyörtelenül elválasztanak minket a környező világtól. Mintha egy színes fényképben fekete-fehér életet élnénk.
De embertársainkhoz sem igazán szeretünk kapcsolódni az autózás során. Ferenc pápa és a Budapesti Műszaki Egyetem évenkénti felmérése is ugyanarra az eredményre jut: egy autóban jellemzően egyetlen fő ül (a BME 2022-es reprezentatív felmérésének eredménye szerint 1,28 fő/autó). "A városokban sok autót csak egy vagy két ember használ, emiatt megnövekszik a forgalom, a levegőszennyezés szintje magas, hatalmas mennyiségû nem megújuló energiát fogyasztanak el, több autóút és parkoló építése válik szükségessé, ami árt a városképnek. " (LS 153)
És tudják, mit? Bádogdobozaink nemcsak attól választanak el, ami a bádog túloldalán van, de még attól is, ami az innensőn. Észrevették, milyen nehéz az autóban egy igazán jót beszélgetni? Hiszen a kocsikat mérnökök és nem pszichológusok vagy lelkipásztorok tervezik – gyorsnak kell lenniük, nem közösségi energiák ideális elosztóközpontjának. Extrovertált legyen a talpán, aki hosszasan szóra tudja bírni útitársait egy személygépkocsiban! Arra pedig már gondolni sem jó, hogy az autóban általában villámgyorsan előkerülnek az okoseszközök, telefonok, és hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy a család minden tagja magába zárkózva nyomkod egy gépet – újabb remek módszer az egyedüllét fokozására.
A magány problémájának megoldása kézenfekvő és - legalábbis elvben - pofonegyszerű: kapcsolódjunk!
Kapcsolódjunk
Ezt ajánlja nekünk a Szentatya is: "A társadalmi problémákra közösségi hálóval kell válaszolni, nem pusztán az egyéni javak összegzésével…" (LS 219)
És ezt a gondolatot bizony a közlekedésre is alkalmazhatjuk! Magányos közlekedés helyett kapcsolódó közlekedést! A közösségi közlekedés, a séta, a kerékpározás mind-mind lehetőséget adnak arra, hogy a kapcsolódásnak valamelyik szintjét jobban megéljük: vagy embertársainkhoz, vagy a minket körülvevő teremtett világhoz kerülünk közelebb általuk.
Végül nézzünk rá a közlekedés és a kapcsolódás szemüvegén keresztül a mai ünnepre, virágvasárnapra. Ezen a napon Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe. Ez rengeteg kapcsolatot igényel és hoz létre: elkötik a szamarat egy gazdától, aki rákérdez, kinek viszik; odahozzák neki, ráterítik a ruháikat, hozsannáznak. Jézus és a szamár is kapcsolatba lép egymással – egy élőlény hordoz egy másikat, nem egy gép –, Jézus pedig kapcsolatban van az őt köszöntő néppel. Az egész jelenetben az ószövetségi prófécia (Zak 9,9) teljesedik be, ahol a “szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján” kifejezés az alázatot és a szegénységet jelenti. ☝A szamárháton való bevonulás tehát nem Jézus kényelmét szolgálja, hanem prófétai, messiási jel!☝ (A mi közlekedési módjaink, eszközeink vajon milyen belső valóságok jelei?)
És bár a szamárháton történő misére vonulást napjainkban már nem javasolhatjuk, a drótszamarat – unalmasabb nevén kerékpárt – annál inkább! Hiszen tavasz van, az időjárás is a szabadba, mozgásra csábít. Használjuk ki a szép időt, kapjuk elő bringánkat, rollerünket! És ezen a vasárnapon éljük meg tudatosan a kapcsolódásainkat – útközben is! Ezzel igazán méltóan koronázhatjuk meg a mai ünnepet, a virágvasárnapot.
h, 2013-03-18 13:21 „Ne szomorkodjatok, mint akiknek nincsen reményük!” (1Tessz 4, 13)
Aki a Teremtőt igazán szereti, a teremtést is szereti. Aki a teremtett világot, s benne az embert szeretettel figyeli, annak – úgy tűnik – bőven van oka bánatra és aggodalomra manapság. Jó oka van arra, hogy féltse szeretteit, keserítheti a vesztükbe rohanók nemtörődömsége, s lesújthatja saját környezetvédő-közösségépítő szavának-munkájának kudarca. De még aki helyben, „kicsiben” sikeres lenne is, méltán elcsüggedhet látva hogy egyéni erőfeszítése mennyire eltörpül a feladathoz, szükséghez képest. Ha valaki ilyen helyzetben, „süllyedő hajón” mégis mosolyogva, kiegyensúlyozottan, bizakodva jár-kel, arról hajlamosak vagyunk azt gondolni hogy vagy nem mondták el neki világosan hogy mi a helyzet, vagy nem elég értelmes ahhoz hogy felfogja a hallottakat. Pedig lehet, hogy „csak” keresztény…„A hetedik nap a nyugalom napja az Úrnak, a te Istenednek. Ezért semmiféle munkát sem szabad végezned ezen a napon, sem neked, sem senkinek a tieid közül. Az Úr ugyanis a hetedik napot megáldotta és megszentelte.” (Kiv 20)
„Istennek „oktalansága” bölcsebb az embereknél, és Istennek „gyöngesége” erősebb az embereknél.” (1Kor 1)
„Fölmenvén Jeruzsálembe, Jézus a templomban árusokat talált. Kötélből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta, mondván: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”” (Ján 2)
A harmadik vasárnap olvasmányai jól mutatják nekünk, hogy „nagy” böjtünk értelme, célja nem az öncélú önsanyargatás, hanem a helyes irányok és arányok megtalálása az életünkben. Persze, ha történetesen épp rossz irányba haladunk, akkor ehhez kell a felismerés, a gondolkodás megváltoztatása és az azzal járó irányváltás (metanoia, megtérés). Az irányváltás sikerességéhez pedig összeszedettség kell, mint ahogy jelen céljaink, irányaink, gyakorlatunk őszinte és objektív vizsgálatához is kell a fegyelem, önmagunk kordában tartása, az ön-megtartóztatás, a visszanyert ön-uralom. (Mert ha a lélek kész is, a test gyönge...) Mindez azonban eszköze, nem célja a nagyböjtnek; a cél az Úr akaratának tisztább megértése és követése.
A mai vasárnapon figyelmeztetést kapunk: az emberi élet nem a gazdaságról – még kevésbé a gazdagságról – szól! Ahogy Jézus erős prófétai jellel adja ezt tudtunkra, amikor a kereskedőket kiűzi a jeruzsálemi templomból, olyan erős prófétai üzenet az is, amikor Ferenc pápa ma, az ökológiai és társadalmi válság súlyos tényeit látva azt mondja: „Ez a gazdaság öl!”
Még a legszebb, teremtő, alkotó tevékenységet is meg kell tehát szakítanunk pihenőkkel. Időről időre rendszeresen ki kell lépnünk a gazdaság motollájából, és egyáltalán mindenféle munkából: ez parancs! „Micsoda veszteség, milyen oktalanság!”- mondja a világ. – „Időnk több mint 14%-a, minden hetedik nap kárba vész! Miért gyöngítjük gazdaságunkat, országunkat?”
Egész másról van szó. Ez a kilépés, a nyugalom napja nem egyszerűen megpihenést, a további munka érdekében szükséges regenerációt jelent számunkra, nem is valamiféle lehetőség a „munkagép” gondos, előrelátó karbantartására! Ez az idő áldott, sőt szent! Ez a nyugalom, ez a „tétlenség” és csend arra való, hogy Isten hangjára és cselekvésére figyeljünk, hogy meghalljuk és észrevegyük Őt az életünkben, csodáljuk bölcsességét és erejét, felfedezzük akaratát és kezenyomát a világban!
Jézus nem engedi, hogy a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap, a cél és az eszköz időben és térben keveredjék, és így lélekben is összekeverhető legyen. Ő, aki „ismer mindnyájunkat”, és „tudja, mi lakik bennünk”, Tőle szokatlan szigorral, elsöprő eréllyel, látványos, prófétai egyértelműséggel teremt rendet ebben a kérdésben.
Én is a Lélek temploma vagyok. Az én szívemben, az én vasárnapjaimban rendet teremtett-e már Jézus? Megkértem már, hogy tegye meg? Magamért, és rajtam keresztül a teremtett világért is, melyet Vele szeretni felelős vagyok?
Azok a megtérők, akik annak idején Keresztelő szent János hatására új életet akartak kezdeni – tehát ráébredtek, hogy zsákutcában vannak, és komolyan elhatározták, hogy megváltoznak – kérdésekkel ostromolták a prófétát: „Mit tegyünk?” (Lk 3,10). És a próféta, a „legnagyobb az asszonyok szülöttei közül”, aki megrendítő hatással tudta átadni az üzenetet az átfogó helyzetről, a morális krízisről, a közelgő döntő időszakról – „a fejsze már a fák gyökerére tétetett!” – nem tér ki az utca embere, a földműves, a katona, a pénzember, a pap konkrét kérdése elől sem.
„Mit tegyünk? Mit tegyek?” – ez az egyszerű és örök kérdése akkor és ma is mindenkinek, aki másképp látja, átértékelte saját élete körülményeit, dolgait, saját szerepét, napi gyakorlatát, szokásait, egyszóval: életét, s most vissza akar térni a hibástól a helyeshez, a rossztól a jóhoz, a bűnöstől az üdvöshöz.
h, 2014-04-14 11:06 Egyszer egy ismerősömet megkérdeztem: „Hiszel Istenben?” Ezt válaszolta: „…hát…istenfélő vagyok”… Tovább nem firtattuk, de utána elgondolkodtam, vajon hogyan érhette ezt? Most felmerült a nagyböjti időszak kapcsán – ami egyébiránt is az önvizsgálat ideje –, annak az igénye, hogy ezt a kifejezést mélyebben megértsük. Pontosabban megkíséreljük feltárni azt, hogy mit is jelenthet ez a kifejezés a mai ember számára?
Keresztény „istenfélelem”. Ez egy összetett kifejezés, amelyből a „félelem” fogalmát még a hívők körében is sokan köznapi jelentése szerint értelmezik. A köznapi nyelv, amelybe beleszületünk és jelentéseit ’készen kapjuk’ sokértelmű, emellett számos esetben pontatlan és félreértésekre ad okot. Ezért fogalmai csak pontosítással alkalmasak akár vallásos, akár tudományos gondolatok kifejezésére. A „félelem” az életben gyakori érzés, amit a legkülönbözőbb esetekben is ugyanazzal a szóval fejezünk ki. A lélektan is sokat foglalkozott tartalmának meghatározásával, ennek a lelkiállapotnak a kialakulásával és jellemzőivel. Egyvalamiben az elemzések megegyeznek: akitől - amitől - félünk, az fenyegető vagy ártalmas. Ezért az „istenfélelemről” hallva könnyen úgy vélhetnék, hogy Istentől félni lehet. Ez azonban - más vallásokra most nem gondolva - a keresztény hit, tanítás és lelkiség szerint elképzelhetetlen. Félni ennek a csodálatos világnak a Teremtőjétől? Félni attól, aki adta nekünk Jézus Krisztust, az egyetemes, időtálló emberi erkölcs tanítóját? Amellyel kijelölte az emberiség lelki fejlődésének nagyszerű útját? Nem, Istentől nem lehet félni, ez lenne a keresztény tanítás egyik legnagyobb félreértése. Ebből következően hétköznapi nyelvi síkon az „istenfélelem” kifejezés - mint Istentől való félelem - félreérthető. A jobb megértés kedvéért gondolatban „járjuk körbe” ezt a kifejezést.
Szkülla és Kharübdisz között hajózunk, de – olvashattuk a megelőző írásokból – létezik kiút: az a folyamat, ami maga az ökológiai megtérés. Ez az az út, ami egy erős keresztény opció. Nap, mint nap látjuk, sokszor közelről érzékeljük, amit II. János Pál pápa így fejezett ki 1990-es béke világnapi üzenetében: „A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége”. Globális morális és környezeti válság: sokat írunk és beszélünk róla, de talán csak a szembenézés terhe miatt is, a hárítás össznépi taktikáját követve – kevesek kivételével – nem törődünk azzal a fenyegetettséggel, ami nemcsak jelenünket, hanem még unokánk unokáinak a jövőjét is veszélyezteti. Sokan kérdezhetik: de „hiszen én hívő, jó keresztény vagyok, mi szükségem van ökológiai megtérésre?” Akik így vélekednek, még nem jutottak el „probléma gyökeréig”, valójában még nem néztek szembe, amiről II. János Pál pápától hozott idézett is szól. És így miről is tudnánk tanúságot tenni? Nézzünk szembe a morális válsággal, még ha ez küzdelmet, akár gyötrődést is jelent.
k, 2023-02-21 15:53 "Nem e bolygó lakóinak való, hogy egyre inkább betonnal, aszfalttal, üveggel és fémmel körülvéve éljenek, megfosztva a természettel való fizikai kapcsolattól." (Laudato si' enciklika, 44)
Egy nap és kezdődik a nagyböjt. Böjtölni, magunkat egy nagyobb jó érdekében megtartóztatni nemcsak az evés-ivás frontján lehet. Idén közlekedési böjtöt hirdetünk, hogy felhívjuk a figyelmet Ferenc pápa fenti idézetére, és megtapasztaljuk az abban rejlő igazságot. Ebben a szent negyven napban - ha egészségi állapotunk, életkorunk, körülmények megengedik, és csak kényelmünket kell feláldozni – „pihentessük” kicsit az autót, és rövidebb, 1-2 km-es távolságon belül sétálva, kerékpárral, hosszabb út esetén közösségi közlekedéssel érjük el úticélunkat. Hétköznap templomba vagy a vasárnapi szentmisére gyalog menjünk legalább a nagyböjti időben!
Ilyenkor nemcsak a lemondás a lényeg, különösen nem, ha ezt „fogcsikorgatva” csináljuk. Micsoda jó dolog közösen, családunkkal együtt sétálni a misére, útközben másokkal is találkozva, és így kapcsolódva egymáshoz már a liturgia előtt. A lényeg, hogy testi, kényelmi vágyainkat lecsavarva, energiáinkat lelki energiává változtassuk, és ezzel együtt Istenhez, közeli vagy távolabbi embertársainkhoz fordulunk - nemcsak az autók ablakaiból.
Keresztényként Krisztus követőinek valljuk magunkat. Gondoljunk bele - vajon hogyan közlekedne ma Jézus?
v, 2023-03-19 20:24 
Autómentes és pihenés…? Hiszen az autó épphogy a pihenés legfőbb eszköze! Ha gyorsabban letudjuk az utat, több időnk marad pihenni - ezt az óvodás gyerek is tudja.
Érdekes ugyanakkor, hogy úticélunkat - munkahelyünk, iskolánk, utazásunk helyszínét - általában nem távolságban, hanem időben mérjük. „Félóra alatt beérünk a suliba, annyi utazás még belefér” - hogy a félóra alatt 2 vagy 50 km-t teszünk-e meg, az általában kevésbé fontos számunkra. Ha lehetőségünk volna egyénileg repülni, vélhetőleg könnyű szívvel választanánk akár többszáz kilométeres távolságban levő ingázási célpontot is, hiszen „félóra utazás még belefér”.
De kanyarodjunk vissza a témánkhoz. Mi is az a pihenés? Nyilván nagyon fontos dolog, hiszen magának az Úrnak is szüksége volt rá: Isten „a hetedik napon megpihent minden munkájától” (Ter 2,2). A Tízparancsolatban is helyet kapott: az Úr napját szenteld meg!
Mégis - manapság többnyire terméketlen és szükségtelen dologként tekintünk a pihenésre. Ha időt szakítunk rá egyáltalán, pihenésünk - életritmusunkhoz hasonlóan - gyors, intenzív, és többnyire egyszerűen a munka hiányát értjük alatta.
Holott a pihenés „valami más, mint puszta nemcselekvés. Ez egy másik módja a cselekvésnek, amely lényegileg hozzánk tartozik.” (Laudato si’ enciklika 237. pont). A pihenés lehetőség arra, hogy mindennapjainkból kilépve, szokásos haszonelvű tevékenységüket megszakítva magunkra nézzünk. Észrevegyük és értékeljük a körülöttünk levő szépet, embertársainkat, környezetünket, Istent. Talán nem véletlen, hogy visszatekintve legtöbben életük legszebb időszakának élik meg gyermekeik első néhány évét: a kicsik mindenre rácsodálkozása, időtlensége szüleiket is újra a szemlélődés rég elfeledett dimenziójába vezeti vissza - még ha kisgyermekes szülőnek lenni nem túl pihentető is. És mégis: a szemlélődő jelenlét megélése, újraélése még a fizikai fáradtságot is felülírva képes boldogságot adni. Talán az Úr sem fáradtságból, mint inkább önreflexióként és ünnepként pihent meg a hetedik napon.
Elismerjük: felgyorsult életünkben nehéz, sőt nagyon nehéz lelassulnunk. Sok külső és belső akadályt, elvárást kell legyőzni ahhoz, hogy hétről hétre sikerüljön egy napot a pihenésnek szentelni. Sokszor nem is sikerül. Isten azonban atyai szeretettel valóban ezt kéri tőlünk, hiszen tudja, hogy pihenés nélkül az ember nemcsak elfárad, de bele is fárad haszonelvű életébe. „A vasárnap, a szentmisén való részvétel különösen fontos. Ez a nap, miként a zsidó szombat, alkalmat kínál az embernek, hogy gyógyítsa az Istenhez, önmagához, másokhoz és a világhoz fűződő kapcsolatait. …Ez a nap „hirdeti az ember örök megpihenését Istenben”. … A pihenés látókörünk kiszélesítése is, amely lehetővé teszi, hogy ismét elismerjük mások jogait. Így a pihenés napja, melynek középpontja a szentmise, az egész hetet bevilágítja fényével, és arra indít, hogy felvállaljuk a természetről és a szegényekről való gondoskodást.” (LS 237)
Mi lenne, ha nagyböjtben a közlekedés a pihenésünk egyik eszközévé válna? Ha ezekben a hetekben az utazás nem egy minél gyorsabban letudandó, kötelező feladat lenne, hanem lehetőség és tér a szemlélődésre?
Bíbor napfelkeltében hajnali misére sétálni…
A belvárosban járva rácsodálkozni az ütött-kopott, de ódonságukban is varázslatos szamárhátíves ablakcsúcsokra…
Biciklin végigsuhanni a Duna mellett, felkapni a fejünket a vonuló vadludak gágogására, és felpillanatva beleborzongani röptük tökéletes ötelékére….
Esőben gyalogolva az égre nézni, és meglepődni a lehulló esőcseppek lassúságán….
Odaköszönni templomba menet a rég nem látott, utcánkban lakó néninek…
Próbáljuk ki, szánjuk rá az időt! Talán kiderül, hogy ily módon pihenve nemcsak a teremtett világot kíméljük, hanem mi magunk is boldogabbak leszünk.
sze, 2020-02-26 07:03 2020 a Budapesten megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus éve. A harmadik előkészítő év témájának Bíboros atyánk a missziót jelölte meg. Minden kereszténynek Jézustól kapott feladata, hogy hirdesse az evangéliumot: Isten felénk áradó feltétel nélküli szeretetét, a bűnét megbánó ember felé megbocsátását, a megváltó Jézusban való hitet és a Vele való kapcsolatot, a Szentlélek működését bennünk és lehetőségünket arra, hogy hitünk és a Szentlélektől kapott ajándékaink az Egyházban kiteljesedhessenek. Ez a kérügmatikus igehirdetés, az evangélium üzenetének az első meghirdetésben elhangzó formája.
Ferenc pápa a Laudato si’ enciklikájában (megjelenésének idén ünnepeljük öt éves évfordulóját!) minden jóakaratú embert felszólított az ökológiai megtérésre. De vajon valaki elviszi-e az erre való hívást a világba, közösségeinkbe, családjainkba? Történnek-e változások körülöttünk? Vagy csak magányos harcosok vagyunk, csináljuk a szelektív / nullahulladékos háztartást, komposztálunk, járunk a termelői piacra, és morgunk, amikor szemetet látunk az utcán, vagy ha belenézünk az előttünk sorban álló kosarába?
Nagyböjt hagyományosan a megtérésre hív. Idei teremtésvédelmi elmélkedéseink ezért abban fognak segíteni bennünket, hogy Jézussal együtt rátekintsünk hozzáállásunkra a teremtett világhoz, bűnbánatot tartsunk, majd el tudjunk indulni, hogy elvigyük a teremtés örömhírét a világnak: azt, hogy Isten a Jézusra tekintve megalkotott, szeretetből nekünk ajándékozott Földet nem szeretné hagyni elpusztulni, de ebben a mi közreműködésünkre is szüksége van. Nagyon sürgős, hogy minél több emberhez eljusson ez az örömhír is, hiszen a klímaváltozás, a természeti katasztrófák híre, a kormányok lassú reagálása a Föld állapotára sok embertársunkat (valljuk be, néha minket is) a reménytelenség, a klímaszorongás, a depresszió, az „úgyis minden mindegy, legalább addig élvezzük az életet” gondolkodás felé sodor. Az ökológiai megtérés viszont nem szorongást, de nem is felelőtlenséget eredményez, hanem egy mértéket ismerő és megtartó, de abban örömét lelő, megújult, hálás világ- és életszemléletet.
Az „ökológiai misszióról” való gondolkodásban a NEK harmadik előkészítő évére kiadott segédanyagot használjuk, mely a kérügma hat pontja alapján ad szempontokat az evangélium hirdetéséhez.
v, 2015-02-22 21:38 Vannak egyáltalán céljaink a hétköznapjainkban? Vagy csak úgy tesszük egyik napról a másikra, amit megszoktunk és csodálkozunk, hogy már megint eltelt egy hét? Életünk nagy részét hétköznapok teszik ki, és bár az emlékezetes dolgok jobbára jeles napokhoz kötődnek, csupán átvészelni a hétköznapokat, s így mintegy lemondani róluk vétkes mulasztás lenne. Ha valaki ebben a helyzetben lenne, annak azt ajánljuk, legyen az az első célja, hogy kitűzi: ne sodródással teljenek hétköznapjai.
Mi lehet olyan hétköznapi cél, aminek elérése Istennel és a teremtéssel egyszerre hoz nagyobb összhangba minket? Nagyon széles a választék! Mindennapjainkban sok módon terheljük a környezetet. Ezek közül kedvünk és lehetőségünk közül választhatunk egy vagy több területet.
Kezdjük az étkezéssel! Az ökológiai lábnyom ökonómiája című kötetben megjelent, 2011-es tanulmány szerint a magyar háztartások ökológiai lábnyomának legnagyobb része, 42%-a az élelmiszerekhez és alkoholmentes italokhoz kötődött. Meglepő, de a sokkal több figyelmet kapó közlekedés és üzemanyagok csak 14%-ot tettek ki. Jelentős lábnyom csökkenést érhetünk el, ha az étkezéssel kapcsolatban tűzünk ki célokat. Az étkezés környezetterhelése három fő tényezőtől függ: az étel fajtájától, származási helyétől és az ipari feldolgozás mértékétől. Egy főzelékebéd környezetterhelése jelentősen kisebb egy adag bélszínénél. Az előbb jó példaként említett főzelék sem olyan környezetbarát, ha hozzávalóit távoli országokból hozták ide. Ugyanaz a menü valószínűleg jóval nagyobb energiafelhasználással és a feldolgozás során keletkezett több ételhulladékkal terheli a környezetet, ha úgy került az asztalunkra, hogy ipari üzemben készítették, hűtve szállították és mi csak melegítettük, mint ha a piacon vett hozzávalókból otthon készítettük el. Az étkezéssel kapcsolatos célok terén megfogalmazhatunk olyat, hogy kevesebbet eszünk a nagyobb lábnyomú ételekből, pl. tartunk heti egy vagy több húsmentes napot. De lehet az is cél, hogy lemondunk a távol termelt ennivalókról, vagy hogy magunk főzünk a családban legalább heti néhány napon.
p, 2016-03-04 14:34 
Amint a böjt a testi és lelki megtisztulásunkat segíti, belső késztetésünk támad környezetünk szebbé tételére – gondolva például a tavaszi nagytakarításra. A legáltalánosabb, egyszerű, pénztárca- és környezetbarát technikákat gyűjtöttünk össze a teljesség igénye nélkül. v, 2016-02-07 08:35 Az egyoldalas nyomtatható változat (PDF) itt érhető el
Farsangvasárnap (február 7.) vagy hamvazószerda (február 10.)
„Idén nagyböjtben a húsvétra való lelki felkészülés részeként Ferenc pápa Áldott légy enciklikájának szellemében szeretnénk olyan önként vállalható nagyböjti gyakorlatokat is a testvérek figyelmébe ajánlani, melyek nekünk és a körülöttünk élőknek is segíthetnek felfedezni a teremtett világ iránti felelősségünk és istenkapcsolatunk szoros összefüggéseit.
„Utódaidat megsokasítom! Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak.” (Ter 22)
„(Isten,) aki nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk Vele együtt mindent?” (Róm 8)
„Ez az én szeretett Fiam, rá hallgassatok!” (Mk 9)
Úgy tűnik, Isten ezen a vasárnapon egyik szélsőségből a másikba visz minket! Egyik pillanatban végletekbe menő, mértéktelen, érthetetlen, feltétlen áldozatokat követel, a legkedvesebbet, legféltettebbet venné el tőlünk; a másik pillanatban Fiával együtt egyszerűen „mindent” nekünk ajándékoz! Egyik pillanatban lelkileg minden ajándékáról le kell mondanunk, nincstelenül, evilági reményeinktől megfosztva kell tudnunk megállni Előtte, hogy aztán felvigyen a hegyre, és mindent elsöprő magabiztosságot kínáljon: a „ha Isten velünk, ki ellenünk?” magabiztosságát.
Ha ez a Jézus, aki velünk jár-kel, Isten, akkor valóban – ki ellenünk? Márpedig: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok, rá hallgassatok!” – hangzik a felhőből, a láthatatlanból!
Jézus - a valóságos ember és valóságos Isten - kérései radikálisak, de nem bonyolultak. Szélsőséges jóságot, teljes, jókedvű engedelmességet, parancsok találékony túlteljesítését kéri tőlünk szelíden, de határozottan; cselekvő, termékeny jóakaratot minden és mindenki iránt.
Megéri, hogy feltétlenül, „vakon” engedelmeskedjünk a belső hangnak, lelkiismeretünknek, Isten kéréseinek, indításainak? Megéri a lemondás szokásainkról, hajlamainkról, eddigi megoldásainkról, életmódunkról? Mit várhatunk cserébe az ilyen ábrahámi, jézusi engedelmességért? Talán meglepő módon: utódaink „megsokasítását”, s azt, hogy ez a sokaság nem átok, teher, hanem ellenkezőleg: áldás lesz a Föld népei számára!
Igen, az „áldás vagy átok” nem önmagában a (lét)számokban rejlik! Az Istenre hallgatók utódai, az „engedelmesek népességrobbanása” áldást jelent a többiek számára is. A megtérés hatása – az ökológiai megtérésé is! – elmaradhatatlan! Végsősoron, Isten színe előtt, senki sem emelhet majd vádat Isten választottai ellen – akkor sem, ha megsokasodtak...
p, 2021-03-05 19:05 
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület - hagyományaihoz híven - idén is szeretné előmozdítani a Nagyböjt teremtéstudatos megélését. Ebben az esztendőben a vasárnapi szentmisék olvasmányaihoz fűzött heti elmélkedéseinket, melyeket mindig a megelőző péntek estén jelentetünk meg, tagtársunk, Sipos (S) Gyula írta, és a hozzájuk tartozó grafikákat is ő készítette.
k, 2021-02-16 19:21 
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület - hagyományaihoz híven - idén is szeretné előmozdítani a Nagyböjt teremtéstudatos megélését. Ebben az esztendőben a vasárnapi szentmisék olvasmányaihoz fűzött heti elmélkedéseinket, melyeket mindig a megelőző péntek estén jelentetünk meg, Sipos (S) Gyula tagtársunk írta, és a hozzájuk tartozó grafikákat is ő készítette.
Ül Jób a hamuban és fekélyes testét vakargatja. Elvesztette vagyonát, családját, egészségét. Felesége azt kiáltja neki: „átkozd meg Istent és halj meg” (Jób 2,9)! Jób azonban nem hajlandó sem átkozódni, sem meghalni, depresszióba süllyedni – érteni azonban érteni akarja, mi történik vele!
h, 2015-03-09 21:29 Az ünnepek különleges napok, megszentelt időszakok, nemcsak átvitt értelemben, hanem sokszor valójában is, és ezek nemcsak a vasárnapok, amelyek számunkra keresztények számára természetes ünnepek, hanem a nemzeti ünnepeink, családi ünnepeink, barátaink ünnepei is, mind, mind lehetőség arra, hogy kiszakadjunk a mindennapokból és megtiszteljük az ünnepet annak ami. Mindegyik ugyan, más- és más jellegű, de néhány dologban biztos, hogy hasonlítanak egymásra, azaz egyaránt van szakrális és profán jellegük és valamilyen kisebb és/ vagy nagyobb közösségben gyakoroljuk. Vannak ünnepeinkben megszentelt percek és vannak élvezetekkel kapcsolatos percek, bár ennek az aránya nem mindegy, de az biztos, hogy sokan igyekszenek nem egyedül eltölteni, de vannak olyan embertársaink akiknek –talán- ez már nem annyira fontos, vagy nincs már bennük elég erő egy közösséghez tartozáshoz.
Legyen – talán – az első cél, hogy törekedjünk arra, hogy mindig közösségben ünnepeljünk. Túlságosan egyszerűnek, „triviálisnak” tűnik, pedig sokan vannak, akik egyrészt egyedül vannak, és közülük néhányan, akik nem is akarnak közösségben lenni, ünnepelni. Ha ismerünk ilyen embertársunkat, ne féljünk őket megpróbálni bevonni. Tudom nem könnyű sem a hívónak, aki befogad a saját közösségébe, sem a meghívottnak. Ismernünk kell a minket körülvevők állapotát, igényeit és tapintatosan közeledni meghívásunkkal. A közösség adhat megoldást akár Ferenc pápa idei Nagyböjt-i üzenetében megfogalmazottakra is „a világméretű önzés és közömbösség” csökkentésére. A közösség nemcsak a lelki megújulást segíti, hanem a különböző felesleges fogyasztás iránti vágyat is csökkenti, aminek bizony több pozitív, teremtésvédő eredménye is lehet. Ferenc pápa üzenete azt tartalmazza, hogy „Isten szeretete töri meg a halálos önmagunkba zárkózást, ami a közömbösség maga, és az egyház ezt a szeretetet a tanítása és a tanúságtétele révén közvetíti. A pápa azt kéri, hogy „A helyi közösségeknek arra kell törekedni, hogy túllépjenek a saját határaikon és kapcsolatba kerüljenek az őt körülvevő társadalommal, benne főként a szegényekkel.” Továbbá ahogy a Vatikáni rádió kommentálja „a pápa azt ajánlja, hogy úgy tekintsünk a másik ember szenvedésére, mint egy felhívásra, mely a megtérésre szólít fel bennünket. Ferenc pápa azt kéri tőlünk, hogy az előttünk álló Nagyböjtöt úgy éljük át, mint a szív átformálásának a folyamatát”.
k, 2013-03-12 23:21 
Az okosság erénye a cselekvés világában az erkölcsi látást jelenti. Képessé teszi az értelmet arra, hogy egy-egy konkrét esetben ki tudja választani a lehetséges cselekvések közül a célravezetőt. p, 2016-02-19 22:24 
p, 2022-03-11 10:51
I. állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust
Lebetonozzuk a talajt a ház mellett, hogy legyen új kocsibeálló. Halálra ítélünk milliónyi apró élőlényt, növényt és rovart.
Ki kell vágni az öreg tölgyeket a hegyoldalban, mert új, panorámás luxus-lakópark épül. Halálra ítéljük az évszázados fákat és a hozzájuk kapcsolódó ökoszisztémát.
Esszük a ropogós csipszet, margarinnal kenjük a kenyerünket és halálra ítéljük az indonéz őserdőket a bennük rejlő biodiverzitással, mert sokhektáros, monokultúrás olajpálmaültetvények kerülnek a helyükre, hogy készülhessen a mi ételeinkhez az olcsó pálmazsír.
És közben mossuk kezeinket, hiszen mi csak jót akartunk, rendet tenni, alkotni, finomakat enni, igazából csupa nemtilos, jószándékú dolgot cselekedni. Mint Pilátus, aki csak békességet akart végre…
Úr Jézus! Segíts, hogy rászánjuk az időt a tájékozódásra, a tanulásra, és észrevegyük, amikor halálra ítélnénk a ránk bízott, teremtett világ titkait, csodáit. Vegyük a fáradságot és keressünk más megoldásokat!
v, 2015-03-01 19:01 Életünk egyharmadát a munkahelyünkön töltjük. Ha beleszámítjuk az oda-vissza utazást, a munkahelyi ebédidőt, akkor az arány még nagyobb. A teremtés védelmének erkölcsi parancsa és hitből fakadó igénye tehát nem korlátozza a felelős gondolkodást és cselekvést az otthonunkra, a szűkebb családunkra. A munkahelyen – függetlenül attól, hogy beosztottként, vezetőként, vagy vállalkozóként tevékenykedünk – nagyon sok alkalom adódik, hogy a környezetünkért tehessünk valamit.
Ha valakit az Isten mások irányításának felelősségével ajándékozott meg, akkor ezzel a lehetőséggel számos dologra lehet befolyásunk. A legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, hogy vajon a vállalkozás a közjót, az emberi méltóságot, az emberiség egészének javát szolgálja-e? Ha úgy érezzük, hogy munkahelyünk felesleges, csak az emberi telhetetlenséget kielégítő, vagy a természetet feleslegesen terhelő szolgáltatást vagy terméket nyújt, akkor ideje átgondolni, hogy ez-e az Istentől rendelt hivatásom. Valóban érdemes-e pár napos használat után eltörő, és a szemetesben végző fröccsöntött műanyag vízi pisztolyt, egyszer használatos felfújható matracot, rágógumit, vagy bulvárlapot kínálni embertársainknak? Vajon a hit, a remény, és a szeretet vezérli-e tetteimet a munkahelyen, vagy kettős életet élek – vaskosabb viccek, az adóelkerülés a „munkahelyen” beleférnek, miközben a családban, a templomi közösségben jól nevelt, erkölcsös mintapolgár vagyok?
v, 2014-03-23 13:36 2014. március 23., Nagyböjt harmadik vasárnapja
Egy kis magyarázattal kezdem: a magyar fordításban tanácsnak nevezett ajándék neve latinul consilium, ami a „consulo” – dönteni igéből ered és tervezést, elhatározást jelent.
Persze a magyar tanács fogalom is ide köthető, hiszen a döntések előtt mérlegelni szoktuk a lehetőségeket, és ebben a mérlegelésben segíthet, ha tanácsot kapunk. A tanács formája gyakran nem más, mint az egyik, vagy másik szempont kiemelése, figyelmünkbe ajánlása
v, 2023-03-12 21:30 
Isten az embert szabadnak teremtette. Az ember mint teremtmény szabadságának természete és korlátai a keresztény hit alapkérdéseihez tartoznak. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma szerint “a szabadság nem áll ellentétben az ember Istentől való teremtményi függőségével, …szabadsága azonban nem korlátlan: ’a jó és a rossz tudásának fája’ előtt meg kell állnia, mert az Isten által neki adott erkölcsi törvénynek az elfogadására lett meghívva.” (Kompedium, 136.)
E szemszögből olvasva a Bibliát feltárul, hogy az eredeti bűn, a legeslegelső bűn a Földön rögtön a szabad akarattal való visszaélésből eredt! „A hit fényénél a bűn az ősszülőktől kapott örökségként ránk szálló, mindannyiunk által születésünktől fogva hordozott áteredő bűnnel kezdődik, és a személyes bűnben folytatódik, amelyet mindenki azzal követ el, hogy visszaél szabadságával.” (Kompendium, 115). Mai elmélkedésünkben az emberi szabadság természetén gondolkodunk, és azt keressük, hogyan segíthet ennek megértése közlekedésünk teremtéstudatosabbá tételében.
Ma szabadságban élünk. Reggel magunk döntjük el, melyik ruhánkat húzunk fel, reggelizünk-e vagy nem, milyen esti programot szervezünk. Szabadon eldönthetjük - már ha erre megfelelő erőforrásunk, azaz pénzünk van -, hova utazunk nyaralni, és azt is, hogy 2, 10 vagy 50 milliós autót vásárolunk-e. De ha jól belegondolunk, legtöbbünk szabadsága itt véget is ér.
Részben, néha, szilárd motivációval talán igen. Megtehetjük, de nagyon erősek a megszokások, a mikro- és makrotársadalmi keretek, önmagunk és a külvilág felszínes elvárásai, és a változatlanság kényelme, amelyek nem segítenek ebben.
Úgy tűnik, szabadságunk jelenleg leginkább a fogyasztás szabadságára korlátozódik. Mindent, amiben a mindennapok során szabadnak gondoljuk magunkat, pénzben mérünk meg. Ahogy Ferenc pápa írja: “A technokratikus paradigma mindenkivel elhiteti, hogy szabad, amíg megvan az állítólagos szabadsága fogyasztani, valójában azonban azok rendelkeznek szabadsággal, akik azon kisebbséghez tartoznak, amely a gazdasági és pénzügyi hatalmat bitorolja. Ebben a zűrzavarban a posztmodern emberiség nem talált rá egy olyan új önértelmezésre, amely irányt adhatna neki, és ezt az identitáshiányt szorongva éli meg. Túl sok az eszközünk a kevés és silány célra." (Laudato si’ 203)
Mintha manapság valamennyi frusztrációnkat és szorongásunkat anyagi javak halmozásába, túlfogyasztásba ölnénk, ebbe az “álszabadságba” menekülnénk, ott élve meg szabadságunkat. Úgy érezzük, akkor vagyunk szabadok, ha elég pénzünk van és szabadon szórhatjuk. Ha nem 3, hanem 30 milliós gépkocsit vehetünk, és talán le is sajnáljuk azokat, akiknek nincs anyagi szabadsága, lehetősége ezt megtenni.
Státusszimbólumokat gyártunk, melyeket a társadalmi előrehaladás megfellebbezhetetlen értékelőjének tartunk. Ezek között talán az az egyik legfontosabb az autó: minél nagyobb, minél újabb, minél több.
Gondoljunk csak bele: hogyan vélekedünk arról, ha valakinek nincs saját személyautója? Biztos nincs pénze rá, képtelen megcsinálni a jogsit, legjobb esetben agyament őshippi.
Miközben tudjuk és látjuk, hogy személyautóink - gyártásukon, működésükön, infrastruktúraigényükön keresztül - számos társadalmi és környezeti kárt okoznak, de mégsincs elég bátorságunk, belső szabadságunk ahhoz, hogy függetlenítsük tőlük az életünket, a gondolkodásunkat és ítéletalkotásunkat.
Holott nagyvárosainkban, amelyeket mára végletesen elleptek a gépkocsik, a saját autó sokszor már sem nem a leggyorsabb, sem nem legolcsóbb eszköz a helyváltoztatásra.
Józan, önző, egyéni megfontolások alapján is könnyű szívvel lemondhatnánk róla. Kultúránkba azonban olyan mélyen beleivódott az autóhasználat szükségességének vélekedése, hogy nehezen tudjuk függetleníteni tőle magunkat és életformánkat.
☝Kínosan pontos a Szentatya diagnózisa: “Kultúraellenessé vált, ha valaki olyan célokkal rendelkező életstílust választ, amelyek legalább részben függetlenek a technikától, annak költségeitől és globalizáló, tömegteremtő hatalmától. A technika ugyanis tényleg igyekszik elérni azt, hogy vaslogikáján semmi se maradjon kívül, és „az azt birtokló ember tudja, hogy a technika végül is nem az ember hasznát vagy jólétét szolgálja, hanem a hatalmát növeli; a hatalmát, a szó legszélsôségesebb értelmében”.... Így beszűkül az egyes ember döntési képessége, legigazibb szabadsága és tere az alternatív kreativitásra." (Laudato si 108)
Ezzel szemben figyelemreméltó, hogy nemcsak a katolikus lelkiség, de a történelem valamennyi nagy gondolkodója is a minél kevesebb tárgyat, eszközt tartotta a valódi szabadsághoz vezető útnak. Igazi szabadságunk sokkal inkább akkor bontakozhat ki, ha nem köt gúzsba minket temérdek holmink - elég csak Jézusnak a gazdagságról, gazdag emberekről szóló példabeszédeire gondolnunk.
Húsvétra készülve az egyház arra hív, hogy vegyük észre: A teremtmény szabadsága ajándékozott szabadság, amelyet magként kell befogadni és felelősségteljesen megérlelni.” Krisztus az, aki húsvéti misztériuma erejével megszabadítja az embert önszeretetétől, amely az embertárs megvetésének a forrása, és forrása annak a viszonynak, amelyet a másik ember feletti uralom jellemez; Ő nyilatkoztatja ki, hogy a szabadság önmagunk odaajándékozásában valósul meg." (Kompendium 143) Próbáljuk nagyböjtben e valódi szabadságot megélni a fogyasztás vélt szabadsága helyett, és – miközben legjobb lenne rögtön teljes önmagunkat, – legalább a szentmisére vezető utunkat ajándékozzuk oda szabadságunkból fakadóan Krisztusnak.
p, 2022-03-25 11:37
A kivonatot a római Teremtés Békéjéért, Igazságosságáért és Épségéért Bizottság hozta létre. (JPIC Commission, Pamphili Park, Róma, 2020)
Ma összegyűltünk, hogy részt vegyünk a keresztúti állomásokon, annak tudatában, hogy bár van mit ünnepelnünk hitéletünkben, van mit elgyászolnunk is. Krisztus szenvedésének emlékezete minden évben alkalmat ad arra, hogy számot vessünk azzal, milyen sok módon szakítottuk meg az Istennel kötött szövetségünket: önző módon cselekedtünk, saját hatalmunkat és anyagi előnyeinket akartuk biztosítani, nemcsak más emberek, hanem az egész Teremtés jólétének rovására.
p, 2022-03-18 18:11 
I. stáció:
Pilátus halálra ítéli Jézust
Nagy a nyomás a helytartón. Minél magasabb polcon van az ember, annál nagyobb súlya van cselekedeteinek. De annál nagyobb a vesztenivalója is! Vajon a mi döntéseink nincsenek hatással ártatlan embertársaink életére? Moshatjuk-e nyugodtan kezeinket, hogy nem rajtunk múlik a teremtett világ sorsa, miközben a rajtunk lévő nyomás, hogy sodródjunk az árral, össze sem hasonlítható azzal, ami alatt Pilátus meghajolt? Akkor leszünk különbek nála, ha felelősségünk teljes tudatában éljük életünket.
sze, 2015-03-25 20:28 Nagyon szeretem a magyar nyelvet, és őszintén örülök, hogy magyarnak születtem. Ez nem pusztán hazaszeretet, hanem a magyar nyelv különlegességének, kifejezésmódon túlmutató voltának tisztelete és ebből fakadó szeretete. Persze e mögött ott áll az a sok millió ember is, akinek köszönhetjük csodálatos nyelvünket. Az a több ezer évnyi fejlődés, aminek során én most e cikket ékesszóló magyar szavakkal leírhatom. Köszönöm nekik ezúton is.
A nyelv megtartó erő, a nyelv az önkifejezés és mások, a másik megértésének eszköze. A másiké, hisz ő a szóban foglalt módon is más, más mint én. Máshogy gondolkodik, máshogy él, máshogy szeret. Másságát nem mindig érezhetem magaménak, ettől nem is mindig tudom őt elfogadni, de sokszor még fogadni sem. Nehezen fogadom őt mindaddig, amíg nem egy a saját létén túlmutató teremtményt látok benne, akire teremtett szépségében csak rácsodálkozni lehet. Ebben a szemlélődésmódban nemcsak az ember maga, hanem cselekedetei is megszépülnek. Minden tette engem is emelni fog. Jelenléte vigasztalni bánatomban, szavai, tanácsai kiutat mutatni tanácstalanságomban, éneke gyönyörködtetni csendem közepette, tette pedig példát adni tehetetlenségemben. E sorok olvasói közül talán most sokan nem hiszik ezt, de nézzük meg, miért.
v, 2020-03-29 09:35 
Előző héten Jézushoz fűződő személyes kapcsolatunkat igyekeztünk megerősíteni napunk felajánlásával, Szentírásolvasással, jelenléttel. Aki ezt a kapcsolatot egyre mélyebben megéli, az hamarosan a Lélek neki szóló jelzéseit is meg fogja érteni.
Nagyböjt 5. vasárnapján az Egyház által hirdetett örömhír hat pontban összefoglalt meghirdetéséből (kérügma) az ötödik pont nekünk szóló üzenetét próbáljuk most meghallani.
„Fogadd be Isten szeretetét a Szentlélek által!” (Engedd, hogy Atyád szeretete átalakítsa életedet!)
Sokunk gyerekei szorultak be a lakásba az utóbbi két hétben a koronavírus miatt, és veszik többé-kevésbé a digitális oktatás által elébük állított akadályokat. Uzsalyné Pécsi Rita remek cikke sokat segíthet a szülőknek abban, hogyan álljanak gyermekeik mellett ezekben az új kihívásokban, hogyan lehet elengedni a megszokott görcsöket, rutinokat, és együtt új távlatokat, lehetőségeket keresni. A cikk címe: „Ébresztőt fújt a Lélek! – Avagy eljött a család és a személyes istenkapcsolat éve?”
Igen, a Lélek ott fúj, ahol akar, és úgy, ahogy akar. Van, amikor csendes szellőben érkezik, van amikor zúgó szélvészben. Most úgy tűnik, az utóbbit éljük meg. Minden kavarog körülöttünk, semmi nem olyan, mint eddig volt, nem látjuk a jövőt, hogyan lesz tovább. Lebénult, szinte megállt a világ körülöttünk. Erre a hétvégére már Magyarországon is eljött a kijárási korlátozás ideje.
A fent említett cikk alcíme arra utal, hogy ebben az együtt töltött időben a családok megtapasztalhatják azokat a lehetőségeket, amit ez a helyzet a számukra megmutat. Vajon a teremtett világ védelmének szemszögéből milyen lehetőségeket vehetünk észre a Lélek által fújt ébresztőben? Azt már látja a világ, hogy a légszennyezettség a járvány kritikus szakaszában drasztikusan lecsökken, de Kínában már el is kezdődött újra növekedni, ahogyan minden „visszazökken a régi kerékvágásba”. De ez csak egy mutató, csak egy vészcsengő. Tényleg ezt akarjuk? Hogy minden ugyanúgy folytatódjon? Ferenc pápa pénteken az Urbi et orbi áldás szertartásában ismét figyelmeztetett, hogy nem mehetünk így tovább.
szo, 2020-03-07 10:58 
Idei teremtésvédelmi elmélkedéseink során elérkeztünk arra a pontra, hogy kapcsolódva a misszió témájához átgondoljuk: a kérügmatikus igehirdetés hat pontja hogyan segít bennünket abban, hogy továbbadhassuk testvéreinknek Isten felénk megnyilvánuló mérhetetlen, megváltó szeretetét a teremtett világon keresztül.
A kérügmatikus igehirdetés első pontja így hangzik: „Isten ma szeret téged!” A mennyei Atya örök szeretettel szeret, akkor is, ha elfordultál tőle.
Istennek ezt a felénk forduló, végtelen szeretetét leghamarabb teremtményei csodálatos voltában fedezhetjük föl. És ez nem véletlenül van így. Kodácsy Tamás református ökoteológus gondolatait idézzük:
„Az Atya Igéje, szava által teremtette a világot, és ez az Ige lesz teremtménnyé, amikor Krisztus megszületik. De nem csak általa, hanem reá nézve (vagy a katolikus szentírásfordítás hagyományos szóhasználatával: érte) is.”
cs, 2010-04-15 00:00
ZÖLD BÖJT
Ha békére törekszel, védd a teremtett világot!" (XVI. Benedek pápa 2010. Béke világnapi üzenetéből)
Javaslatok a Nagyböjt megélésére a teremtésvédelem jegyében –
(Unger Zsuzsa összeállítása)
sze, 2013-02-13 15:39 2013. február 13., Hamvazószerda
Tisztelt Olvasóink!
2013-ban rövid farsangot engedett csak a naptár, hamar ránk köszöntött Hamvazószerda. Hogy segítséget nyújtsunk a közeledő Húsvét minél teljesebb megélésére, a Naphimnusz Egyesület idén is böjti teremtésvédő cikksorozatot indít. Megerősít minket ebben a szándékunkban a múlt évben tapasztalt élénk érdeklődés és pozitív visszhang is.
Tavaly Nagyböjt idején hetenként a környezettudatos életmód egy-egy területével kapcsolatos gyakorlati tanácsokat adtunk olvasóinknak. Idén a teremtésvédő gondolkodás, cselekvés és az azt mozgató erények kapcsolatát fogjuk vizsgálni hétről hétre.
Terveink szerint az alábbi sorrendben tárgyaljuk majd a 4 természetes vagy világi és a 3 természetfeletti, más néven Isteni erény működését és hatásait teremtett világunk megőrzésében:
február 17. – mértékletesség: A mértékletességnek lehetne talán a legszembeötlőbb hatása a környezetterhelésre. A fogyasztás korlátozásának fontossága, a „soknál több az elég” elvének alkalmazása minden környezettudatos gondolkodás fontos része. Ezen belül és ezen túl mit meríthetünk még a mértékletesség megéléséből? Erről fog szólni első cikkünk.
február 24. – igazságosság: Közismert a fogyasztás egyenlőtlen elosztása a világ népességén belül. Mégis azt gondoljuk, hogy érdemes a részleteket és hatásokat tovább tudatosítani. Meg vagyunk győződve, hogy a javak méltányos elosztása, a szolidaritás átültetése a gyakorlatba elengedhetetlen része kell, hogylegyen egy fenntartható világrendnek. Ezt tárgyaljuk majd második cikkünkben.
március 3. – lelki erősség: Hogyan építhetjük fel azt az állóképességet, ami aztán lehetővé teszi, hogy a felismert helyes, környezettudatos elvekhez hűen éljünk akkor is, amikor a világ körülöttünk ezeket vagy figyelmen kívül hagyja, vagy kifejezetten tagadni próbálja? Negyedik cikkünkben ezt fogjuk körüljárni.
március 10. – okosság: A körültekintés, a józan ítélőképesség, az idők jeleinek olvasása mind szükségesek ahhoz, hogy gyakoroljuk a teremtésvédelmet. Törekednünk kell, hogy minél jobban megértsük a körülöttünk zajló összetett és hosszú távú folyamatokat. Ki kell alakítanunk egy nyitott, de túlzásoktól mentes hozzáállást az újdonságokhoz, egyfajta zöld konzervativizmust. Ennek részleteiről olvashatnak majd harmadik cikkünkben.
március 17. – remény: Sok környezetvédelemről, a környezet állapotáról szóló írás olyan képet fest a jövőről, amit joggal érezhetünk sötétnek, fenyegetőnek. A reménynek azonban nem mond ellent az igazság, a valósággal való őszinte szembesülés. A remény lényege, hogy bízunk Isten szeretetében, jóságában, irgalmában, mindenhatóságában, és ígéreteiben. Ez lesz a témája ötödik cikkünknek.
március 24., Virágvasárnap – hit és szeretet: Nagyhét elején két erényről is írunk majd. A hitről, Isten szavának elfogadásáról, ami meggyőződésünk szerint minden korábban tárgyalt erénynek és azok következményeinek az alapja. És a szeretetről, a szeretet cselekvő megéléséről, ami a legfőbb megnyilvánulása kell legyen hitünknek. Ezeknek a gondolatoknak kifejtésével zárjuk majd cikksorozatunkat.
Reméljük, hogy a fenti ízelítő felkeltette érdeklődésüket és ellátogatnak az oldalunkra vasárnap esténként!
v, 2012-03-25 19:42 
A böjtben a lemondás nem cél, hanem eszköz. Ezért mondja Jézus: ”Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat.” (Mt 6.16) Nem mazochizmusból tagadunk meg magunktól ételt és élményeket ez alatt a negyven nap alatt, hanem azért, hogy amint elül a köznapi eseményeink zaja és leülepszik a lázas tevékenységünk által felvert „szellemi porfelhő”, meghalljuk a belső hangokat, rálássunk a valóban fontos dolgokra az életünkben.
Nézzük például viszonyunkat az anyagiakhoz! Egy sor kutatás bizonyítja, hogy növekvő fogyasztás nem csak a környezetet terheli egyre jobban, de egy bizonyos határon felül már nem is növeli a megelégedettségünket, nem tesz boldogabbá. Nagy Britannia GDP-ben mért gazdasági teljesítménye és ezzel párhuzamosan lakosainak fogyasztása 1973 és 2002 között közel 80 %-kal nőtt. Eközben az életükkel megelégedettek aránya 5% tűréshatáron belül változatlan maradt.
Nem vitatjuk, hogy van egy minimálisan elegendő fogyasztási szint: nagyjából a betevő falat megléte és a fejünk feletti fedél biztonsága; ez alatt a kevesebb fogyasztás lehetetlenné teheti a minőségi életet. Az alapvető szükségletek kielégítésén túl viszont a többletfogyasztás már egyre inkább csak rövid időre tölti el jó érzéssel a fogyasztót, és utána még erősebb hiányérzet jelentkezik, ami folyamatosan növekvő, értelmetlen fogyasztást és ennek ellenére jelentkező elégedetlenséget kelt.
