BEVEZETÉS

Mindennapos emberi tapasztalatunk, hogy rosszul döntöttünk, rossz felé indultunk, eltoltunk valamit. Kisebb és nagyobb jelentőségű ügyekben, egyénileg vagy közösségileg, önmagunkra vagy másokra vonatkozóan gyakran elfoghat minket ez az érzés.

Az efféle hozzáállásnak létezik olyan túlzó megnyilvánulása, amit inkább kerülnünk ajánlatos, aminek ellent kell mondanunk. Aki például hajlamos az indokolatlan pesszimizmusra, az önmarcangolásra, annak nem szabad az ilyen irányú gondolatokat kritika nélkül elhinnie önmagáról, hanem helyesebb az őt jól ismerő és szerető embertársai ítéletére támaszkodnia.

Közösségi téren is előfordul hasonló: manapság például a magyar közéletben elterjedt az eltérő gondolkodású, érdekű, pártállású emberek, csoportok teljes elutasítása, amikor semmi esélyt nem adunk nekik, mert már eleve meg vagyunk győződve arról, hogy semmit nem csinálhatnak jól, és egészen biztos, hogy bármit is mondanak, tesznek vagy akár csak gondolnak, amögött feltétlenül csak gonosz szándék vagy „legjobb esetben” tévedés állhat... Ez egy olyan fajta „meggyőződés a rosszról”, aminek ajánlatos lenne ellentmondanunk, már csak azért is, mert az örökösen gyanakvó ember, aki ott is „átlát a szitán”, ahol nincs is szita, első sorban saját magát teszi tönkre ezzel a hozzáállással.

***

Van azonban, amikor helyes annak a felismerése: elrontottunk valamit. Az ilyesmi leggyakrabban önmagunkkal kapcsolatban lehet helytálló. Különösen aggasztó a helyzet, ha arra jövünk rá, hogy hosszú távú életstratégiánk, megszokásaink, életünket meghatározó elveink elhibázottak, melyeken nem könnyű változtatni. Hiszen kialakítottunk általuk egy – gyakran kényelmes – életkeretet, és az egyes elemek egymást feltételezik benne, nem lehet egyet-egyet kiemelni anélkül, hogy a többi is ne változna vele.

A Szentírás bőségesen ismer ilyen eseteket. A próféták, de maga Jézus is nemegyszer szólít fel egyes embereket, csoportokat arra, hogy változtassanak életükön. (A legismertebb és talán legszebb példa erre Jézus példabeszéde a tékozló fiúról: Lk 15, 11-32.) Neve is van ennek a változtatásnak: megtérés. Az ezt jelentő héber szó („súb”) eredetileg azt jelenti: megfordulni és az ellenkező irányba menni az úton, görög megfelelője („metanoia”) pedig azt: megváltoztatni a gondolkodásmódot.

Mindkét kifejezésből látszik, hogy radikális és alapvető változásról van szó. A feladat éppen ezért korántsem egyszerű.

Sokan a böjtöt szinte kizárólagosan az étkezési korlátozásokra értik, és az is nagyon elterjedt, meggyőződés, hogy teremtett világot terhelő tevékenységeink között a közlekedésnek van a legnagyobb súlya, pedig az épületekben bent töltött idő is jelentős hatással bír. Lakásunk, munkahelyünk jó megválasztásával és ezek körültekintő használatával igen sokat tehetünk. Ennek bemutatására vesszük most számba azokat a hatásokat, amiket otthon és a munkában gyakorlunk a környezetünkre, és amelyeknél odafigyeléssel, tudatossággal, böjti önmérséklettel sok lehetőségünk adódik a hatások mérséklésére.

Az épületek mérete, kialakítása és anyagai magukban is nagy különbséget jelenthetnek. Egy hatalmas beton-üveg iroda alkotóelemeinek, mint pl. a cementnek, a fémeknek már az előállítása is nagyon energiaigényes, és ezeket rendszerint messziről szállítják a beépítési helyükre. Egy ilyen épület már az építéskor is sokkal többet terheli a környezetet, mint egy, a feladathoz igazított méretű, az adott tájra jellemző helyi anyagokból (pl. fa, kő, vályog), hagyományos technológiával felépített ház. Az épület kialakítása is magában hordoz egy sor környezetterhelési adottságot: lehet egy építmény modernnek kikiáltott, légkondicionálásra és mesterséges világításra-szellőztetésre alapozott energiafaló egység, vagy a nap járásához igazított, jól szigetelt, környezetbe illesztett ház. Mivel azonban valószínű, hogy csak kevesen választanak maguknak új lakást vagy munkahelyet éppen a böjt ideje alatt, a következőben elsősorban a használattal kapcsolatos lehetőségekre koncentrálunk.

Idei teremtésvédelmi elmélkedéseink során elérkeztünk arra a pontra, hogy kapcsolódva a misszió témájához átgondoljuk: a kérügmatikus igehirdetés hat pontja hogyan segít bennünket abban, hogy továbbadhassuk testvéreinknek Isten felénk megnyilvánuló mérhetetlen, megváltó szeretetét a teremtett világon keresztül.

A kérügmatikus igehirdetés első pontja így hangzik: „Isten ma szeret téged!” A mennyei Atya örök szeretettel szeret, akkor is, ha elfordultál tőle.

Istennek ezt a felénk forduló, végtelen szeretetét leghamarabb teremtményei csodálatos voltában fedezhetjük föl. És ez nem véletlenül van így. Kodácsy Tamás református ökoteológus gondolatait idézzük:

„Az Atya Igéje, szava által teremtette a világot, és ez az Ige lesz teremtménnyé, amikor Krisztus megszületik. De nem csak általa, hanem reá nézve (vagy a katolikus szentírásfordítás hagyományos szóhasználatával: érte) is.”

Tudták, hogy ma Magyarországon a mérések szerint általában az iskolák, óvodák környékén a legrosszabb a levegő minősége? Ott, ahol szemünk fényei, legdrágább kincseink az egész napjukat töltik. És mindez nem a véletlen műve, hanem a mienk, idősebb generációké: szüleiké, nagyszüleiké. És azé a népszokásé, mely szerint a gyereket autóval szállítjuk az iskolába, lehetőleg a főbejáratig.

Kényelmünknek nagy ára van Hisz talán bele sem gondolunk, de az iskola előtti dugókkal egyszerre fosztjuk meg gyermekeinket a tiszta levegőtől és a biztonságos környezettől is. Szerencsére egyre több helyen valósítanak meg ún. „iskolautcát", azaz tiltják ki iskolakezdés és -zárás idején az autókat az iskola utcájából a mama-papataxik lég- és zajszennyező hatása miatt. Ha ilyennel találkozunk, ne bosszankodjunk miatta! Gondoljunk bele, és vegyük észre, hogy az akció célja nem más, mint egészséges és biztonságos környezet kialakítása ÉPPEN a MI gyermekünk számára.

A gyerekek mozgásigénye óóóóóóriási. Természetes mozgásukat azonban modern életformánk és autós életmódunk nagymértékben korlátozza Így aztán gondos és lelkiismeretes szülőként iskola után még sportolni is vihetjük őket. Pedig sokszor egyszerűen levezethetnénk az energiájukat azzal, hogy mindazokra a helyekre gyalog vagy kerékpárral, rollerrel jutunk el, ahova egyébként is mennünk kell. A legtöbb gyerek ráadásul nagyon is szeret rollerezni, bringázni! Ne (csak) külön programként iktassuk hát be a mozgást amúgy is zsúfolt napirendünkbe, hanem közlekedési módként. Így az ifjoncok lefárasztása nem igényel többletidőt és -erőforrást sem tőlünk, sem a teremtett világtól. Hasznos ötleteket meríthetünk a gyerekekkel való biztonságos közlekedésre ebbő a kisfilmből.

„A hetedik nap a nyugalom napja az Úrnak, a te Istenednek. Ezért semmiféle munkát sem szabad végezned ezen a napon, sem neked, sem senkinek a tieid közül. Az Úr ugyanis a hetedik napot megáldotta és megszentelte.” (Kiv 20)

„Istennek „oktalansága” bölcsebb az embereknél, és Istennek „gyöngesége” erősebb az embereknél.” (1Kor 1)

„Fölmenvén Jeruzsálembe, Jézus a templomban árusokat talált. Kötélből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta, mondván: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”” (Ján 2)

A harmadik vasárnap olvasmányai jól mutatják nekünk, hogy „nagy” böjtünk értelme, célja nem az öncélú önsanyargatás, hanem a helyes irányok és arányok megtalálása az életünkben. Persze, ha történetesen épp rossz irányba haladunk, akkor ehhez kell a felismerés, a gondolkodás megváltoztatása és az azzal járó irányváltás (metanoia, megtérés). Az irányváltás sikerességéhez pedig összeszedettség kell, mint ahogy jelen céljaink, irányaink, gyakorlatunk őszinte és objektív vizsgálatához is kell a fegyelem, önmagunk kordában tartása, az ön-megtartóztatás, a visszanyert ön-uralom. (Mert ha a lélek kész is, a test gyönge...) Mindez azonban eszköze, nem célja a nagyböjtnek; a cél az Úr akaratának tisztább megértése és követése.

A mai vasárnapon figyelmeztetést kapunk: az emberi élet nem a gazdaságról – még kevésbé a gazdagságról – szól! Ahogy Jézus erős prófétai jellel adja ezt tudtunkra, amikor a kereskedőket kiűzi a jeruzsálemi templomból, olyan erős prófétai üzenet az is, amikor Ferenc pápa ma, az ökológiai és társadalmi válság súlyos tényeit látva azt mondja: „Ez a gazdaság öl!”

Még a legszebb, teremtő, alkotó tevékenységet is meg kell tehát szakítanunk pihenőkkel. Időről időre rendszeresen ki kell lépnünk a gazdaság motollájából, és egyáltalán mindenféle munkából: ez parancs! „Micsoda veszteség, milyen oktalanság!”- mondja a világ. – „Időnk több mint 14%-a, minden hetedik nap kárba vész! Miért gyöngítjük gazdaságunkat, országunkat?”

Egész másról van szó. Ez a kilépés, a nyugalom napja nem egyszerűen megpihenést, a további munka érdekében szükséges regenerációt jelent számunkra, nem is valamiféle lehetőség a „munkagép” gondos, előrelátó karbantartására! Ez az idő áldott, sőt szent! Ez a nyugalom, ez a „tétlenség” és csend arra való, hogy Isten hangjára és cselekvésére figyeljünk, hogy meghalljuk és észrevegyük Őt az életünkben, csodáljuk bölcsességét és erejét, felfedezzük akaratát és kezenyomát a világban!

Jézus nem engedi, hogy a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap, a cél és az eszköz időben és térben keveredjék, és így lélekben is összekeverhető legyen. Ő, aki „ismer mindnyájunkat”, és „tudja, mi lakik bennünk”, Tőle szokatlan szigorral, elsöprő eréllyel, látványos, prófétai egyértelműséggel teremt rendet ebben a kérdésben.

Én is a Lélek temploma vagyok. Az én szívemben, az én vasárnapjaimban rendet teremtett-e már Jézus? Megkértem már, hogy tegye meg? Magamért, és rajtam keresztül a teremtett világért is, melyet Vele szeretni felelős vagyok?

2014. március 9., Nagyböjt első vasárnapja

A tudomány egy széles látószögű reflexió a világról, a világ dolgairól, a szabályokról, amelyek fenntartják azt, és amelyek segítségével leírható. A tudomány egy szükséges, de nem elégséges feltétele a megismerésnek. Gondolkozzunk el, hogy mit ad, mi az a lehetőség, amit a kezünkbe ad a sorban következő ajándék az értelem. Ilyenkor, Nagyböjt idején talán még fontosabb, mint máskor az Istennel való személyes kapcsolat felismerése, a benne való elmélyülés, ahol az értelemnek főszerep jut.

A böjtben a lemondás nem cél, hanem eszköz. Ezért mondja Jézus: ”Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat.” (Mt 6.16) Nem mazochizmusból tagadunk meg magunktól ételt és élményeket ez alatt a negyven nap alatt, hanem azért, hogy amint elül a köznapi eseményeink zaja és leülepszik a lázas tevékenységünk által felvert „szellemi porfelhő”, meghalljuk a belső hangokat, rálássunk a valóban fontos dolgokra az életünkben. 

Nézzük például viszonyunkat az anyagiakhoz! Egy sor kutatás bizonyítja, hogy növekvő fogyasztás nem csak a környezetet terheli egyre jobban, de egy bizonyos határon felül már nem is növeli a megelégedettségünket, nem tesz boldogabbá. Nagy Britannia GDP-ben mért gazdasági teljesítménye és ezzel párhuzamosan lakosainak fogyasztása 1973 és 2002 között közel 80 %-kal nőtt. Eközben az életükkel megelégedettek aránya 5% tűréshatáron belül változatlan maradt.

Nem vitatjuk, hogy van egy minimálisan elegendő fogyasztási szint: nagyjából a betevő falat megléte és a fejünk feletti fedél biztonsága; ez alatt a kevesebb fogyasztás lehetetlenné teheti a minőségi életet. Az alapvető szükségletek kielégítésén túl viszont a többletfogyasztás már egyre inkább csak rövid időre tölti el jó érzéssel a fogyasztót, és utána még erősebb hiányérzet jelentkezik, ami folyamatosan növekvő, értelmetlen fogyasztást és ennek ellenére jelentkező elégedetlenséget kelt.

Nagyböjti cikksorozatunk első részében a mértékletesség erényének témakörét jártuk körbe. Ott került szóba, hogy egy nagyobb embercsoport környezetre gyakorolt hatásának nagyságát a szakirodalom a népesség számának, az egy főre eső átlagos fogyasztásnak és egy ún. technológiai tényezőnek a szorzatával számolja. Ezek közül a tényezők közül most a fogyasztásra irányítjuk figyelmünket, pontosabban arra, hogy a mértékletességet folyamatos állapottá is tudjuk tenni az életünkben.

• miatt az emberek elsősorban fogyasztókként és termelőkként látják magukat; 
• miatt a társadalmi státus az anyagi javak vagy a pénz felhalmozásához kötődik; és 
• meghatározzák a célokat: többet szerezni jobb, mint többet adni, vagy azt mondani, hogy ami van, az elég.”
  
  További információ Lelki erősség tartalommal kapcsolatosan

Nagyböjt és tavasz: az egyik szónak szomorú, a másiknak vidám csengése van, legalábbis egy pillanatra a felületes szemlélő számára így tűnhet. Ha azonban mélyebben belegondolunk a két, párhuzamoson futó időszak rejtelmeibe, megérthetjük az összefüggéseket és feloldhatjuk a szavak felszínén feszülni látszó ellentmondást. 

A Nagyböjt ideje nem egyszerűen egy keserű-szomorú időszak, hanem a fény megszületéséé, amikor a hívő ember bűneit, elkényelmesedését hátrahagyva érzékennyé válhat Isten sugallatainak meghallgatására és befogadására, ráhangolódhat a jóra, az örömre, s ezen keresztül magára az üdvösségre. Mi is a Nagyböjt igazi célja? „Húsvét ünneplésének előkészítése, hogy keresztény hitünk újragondolásával testileg és lelkileg is felkészüljünk életünk nagy titkának, a Megváltásnak ünnepére.” 

A szentháromságos közösségként létező, egyetlen Istenbe vetett hit a katolikus vallás alapja. Kifejezetten közösségi vallás a miénk - már Isten önmaga is közösség és nem egyszemélyű, magányos  létező! Gondoljunk bele - mekkora ajándék ez! Isten önmagán ad példát arra, hogyan tudunk tökéletes közösségben kapcsolódni. "Csak" követnünk kell a példáját. „Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy „elfogadjuk a világot mint a szeretetközösség [kommunió] szentségét, mint az Istennel és a felebarátainkkal globális szinten történő osztozás módját." (Laudato si' enciklika 9) És bár első hallásra ez teljesíthetetlenül nehéz feladatnak tűnik, de valójában ha életünk legnagyobb élményeire, legboldogabb pillanataira  gondolunk, lehet, hogy éppen ezt a közösséget sikerült megélnünk. A végtelen érintése egy hegycsúcson, ölelő kisgyermekünk teljes önátadása, egy különösen mély szentségimádás…. A Szentháromság nehezen megérthető misztérium, talán azért, mert valójában nem is a tudatunkkal, hanem a szívünkkel kell érteni, megélni.

Mindez szép-szép, de vajon hogyan jön az autómentességhez? A Szentatya megadja a választ:

„A színhelyek, melyek körbevesznek bennünket, befolyásolják azt, ahogyan az életet látjuk, ahogyan érzünk és cselekszünk… Törekszünk alkalmazkodni környezetünkhöz, de amikor az rendetlen, kaotikus, vagy tele van vizuális és zajszenynyezéssel, az ingerek túlzott mértéke próbára teszi azon igyekezetünket, hogy mindenhez egészségesen kapcsolódó, boldog identitást hozzunk létre." (LS 147)

Hogyan alakítják vajon közösségi létünket a mai városok?  Sok sávos, a város szívében átszáguldó autópályáikkal, járda nélküli utcáikkal? Olyan gyors és veszélyes gépjárműforgalommal, hogy jó szívvel se kicsi, se nagyobbacska gyerek nem mehet már le a ház elé focizni, grundozni, bandázni, holott az idősebb generáció legszebb gyerekkori élményei épp ezek? Fák és bokrok nélküli, leaszfaltozott terekkel, ami semmi másra nem késztet, mint hogy minél gyorsabban áthaladjunk rajta? Hogyan tudnánk ilyen környezetben közösséget megélni bárkivel, bármivel?

Ma, amikor egyre több a magányos ember, egyre több időt töltünk a négy fal között okostelefonnal a kezünkben, talán soha nem voltak ilyen fontosak a társas kapcsolatok, és azok a tényezők, amelyek erősítik ezeket. Egy hívogató közösségi tér, ahol együtt vagyunk, beszélgetünk, vagy csak közösen bambulunk, ha épp ahhoz van kedvünk, és olykor  rámosolygunk a szemben ülő vadidegenre, mert szépen süt a nap, vagy egyszerűen csak azért, mert jó ott lenni.

Az elmúlt évtizedekben városaink nem ember-, hanem autó-léptékben változtak. A közterek nem a kellemes időtöltést és társadalmi életet szolgálják, hanem sokkal inkább egyfajta átmeneti közeget jelentenek A és B pont között, azaz míg elérünk például otthonunkból a munkahelyünkre. A motorizált közlekedés nincs tekintettel a lakókra, és nem biztatja arra az embereket, hogy vegyék birtokba a városukat. Sok helyen már járdák sincsenek, sőt Miamiban már a közvilágítás kiépítésével sem vesződtek, hiszen annyira nincsenek emberek az utcán, hogy nincs szükségük utcai világításra.

Tudatos tervezéssel azonban meg lehet változtatni ezeket a folyamatokat, erre Bécstől Portlandon keresztül Koppenhágáig számos jó példát láthatunk. A társadalmi igazságosságot is figyelembe vevő zöld várostervezés, a 15 perces város koncepciója, a közterek emberléptékű kialakítása mind-mind olyan eszköz, amelyek segítenek közösségi énünket (újra)felfedezni, jobban megélni. A középkori - például itáliai - maggal rendelkező városokban sétálva önkéntelenül is jól érezzük magunkat, és ez nemcsak a középkori romok szépsége miatt van így. Nem bizony! Ezek a városok még az ember mint biológiai lény érzékszerveire, sétatempójára, horizontális síkban való mozgására épültek. Egy ilyen tereket az ott lakók még napjainkban, a XXI. században is ugyanúgy használják: minden sarkon áll valaki és beszélget!

„Mily szépek azok a városok, amelyek legyőzik az egészségtelen bizalmatlanságot, integrálják a tőlük különbözőket, és ezen integrációból a fejlődés új tényezőjét hozzák létre! Mily szépek azok a városok, amelyek még építészeti tervrajzaikban is tele vannak terekkel, amelyek összekötnek, kapcsolatokat hoznak létre, elősegítik a másik megismerését!” (LS 152)

Ferenc pápa sok helyütt tanácsolja a közterek kapcsolattámogató jellegének erősítését. „Törődni kell a közösen használt helyekkel, a vizuális keretekkel és a városok igazodási pontjaival, hogy azok fokozzák a közösséghez tartozás, a meggyökerezés érzését, hogy „otthonosan” érezzük magunkat a városban, amely befogad és összeköt bennünket. Fontos, hogy egy város különböző részei harmonikusan kapcsolódjanak egymáshoz és az emberek átlássák az egészet, ahelyett, hogy bezárkózzanak lakónegyedükbe és lemondjanak arról, hogy az egész várost a többiekkel megosztott saját terükként éljék meg. Bármilyen beavatkozásnak a városi vagy vidéki tájba figyelembe kellene vennie, hogy a hely különbözô elemei hogyan alkotnak egységet, amelyet a maga gazdag jelentéstartalmával a lakosok koherens képként érzékelnek. Így a többiek már nem idegenek lesznek, és a „mi” részeinek érezzük őket, amelyet közösen építünk." (LS151)

Ahhoz, hogy tepepüléseink ezt az eredeti közösségi funkciójukat visszakapják, okos várostervezésen túl a motorizált közlekedés csökkentésére is szükség lenne. Krisztus feltámadása szép lehetőséget kínál arra, hogy mi a magunk részünkről megtegyük az első lépést, és a Feltámadás ünnepén mellőzzük az autót. És ne ringassuk magunkat abba a lustaságunkat simogató tévhitbe,  hogy "attól úgysem változik semmi, hogy én gyalog megyek misére"! Ne áltassuk magunkat, ne keressünk kifogásokat! „Nem szabad azt gondolnunk, hogy ezek az erőfeszítések nem változtatják meg a világot. Az ilyen tettek valami olyan jót terjesztenek a társadalomban, amely mindig több gyümölcsöt terem annál, mint amennyit észlelhetünk, mert olyan jót hoznak létre e földön, amely mindig – ha olykor láthatatlanul is – igyekszik tovaterjedni. Továbbá az ilyesfajta magatartásformák kialakítása visszaadja saját méltóságunk érzését, nagyobb egzisztenciális mélységhez vezet, és lehetővé teszi annak megtapasztalását, hogy van értelme vándorlásunknak e világon." (LS 212)

Köszönjük, hogy velünk tartottak ebben a nagyböjtben. És ha megtetszett Önöknek a kevesebb autózás számos szépsége, hát terjesszék ki az önmegtartóztatásról szóló nagyböjti időszakon túlra is ezt a gyakorlatot. 

Áldott és teremtésvédő húsvétot kíván
a Naphimnusz Egyesület

Az ünnepek különleges napok, megszentelt időszakok, nemcsak átvitt értelemben, hanem sokszor valójában is, és ezek nemcsak a vasárnapok, amelyek számunkra keresztények számára természetes ünnepek, hanem a nemzeti ünnepeink, családi ünnepeink, barátaink ünnepei is, mind, mind lehetőség arra, hogy kiszakadjunk a mindennapokból és megtiszteljük az ünnepet annak ami. Mindegyik ugyan, más- és más jellegű, de néhány dologban biztos, hogy hasonlítanak egymásra, azaz egyaránt van szakrális és profán jellegük és valamilyen kisebb és/ vagy nagyobb közösségben gyakoroljuk. Vannak ünnepeinkben megszentelt percek és vannak élvezetekkel kapcsolatos percek, bár ennek az aránya nem mindegy, de az biztos, hogy sokan igyekszenek nem egyedül eltölteni, de vannak olyan embertársaink akiknek –talán- ez már nem annyira fontos, vagy nincs már bennük elég erő egy közösséghez tartozáshoz.

Legyen – talán – az első cél, hogy törekedjünk arra, hogy mindig közösségben ünnepeljünk. Túlságosan egyszerűnek, „triviálisnak” tűnik, pedig sokan vannak, akik egyrészt egyedül vannak, és közülük néhányan, akik nem is akarnak közösségben lenni, ünnepelni. Ha ismerünk ilyen embertársunkat, ne féljünk őket megpróbálni bevonni. Tudom nem könnyű sem a hívónak, aki befogad a saját közösségébe, sem a meghívottnak. Ismernünk kell a minket körülvevők állapotát, igényeit és tapintatosan közeledni meghívásunkkal. A közösség adhat megoldást akár Ferenc pápa idei Nagyböjt-i üzenetében megfogalmazottakra is „a világméretű önzés és közömbösség” csökkentésére. A közösség nemcsak a lelki megújulást segíti, hanem a különböző felesleges fogyasztás iránti vágyat is csökkenti, aminek bizony több pozitív, teremtésvédő eredménye is lehet. Ferenc pápa üzenete azt tartalmazza, hogy „Isten szeretete töri meg a halálos önmagunkba zárkózást, ami a közömbösség maga, és az egyház ezt a szeretetet a tanítása és a tanúságtétele révén közvetíti. A pápa azt kéri, hogy „A helyi közösségeknek arra kell törekedni, hogy túllépjenek a saját határaikon és kapcsolatba kerüljenek az őt körülvevő társadalommal, benne főként a szegényekkel.” Továbbá ahogy a Vatikáni rádió kommentálja „a pápa azt ajánlja, hogy úgy tekintsünk a másik ember szenvedésére, mint egy felhívásra, mely a megtérésre szólít fel bennünket. Ferenc pápa azt kéri tőlünk, hogy az előttünk álló Nagyböjtöt úgy éljük át, mint a szív átformálásának a folyamatát”.

Ahogyan a hamvazószerdai bevezetőben írtuk, idei teremtésvédelmi elmélkedéseink témája – kapcsolódva a NEK harmadik felkészítő évéhez – az a misszió, ami elviszi az emberekhez a teremtett világ evangéliumát, mely Isten megbocsátó, felemelő szeretetét hirdeti.

Minden misszió sikerének egyik legnagyobb titka a felkészülésben rejlik. A mai evangéliumban Jézus igen határozott példát mutat nekünk erre, azzal, ahogyan kivonul a világból, imádkozik és böjtöl felkészülve arra a szellemi harcra, amit mind a kísértések legyőzésekor, mind a mennyek országának meghirdetése során meg kell vívnia.

A mi előkészületünknek legfontosabb pontjai a következők: